Nyirkos, barátságtalan időre emlékszem. A határtól csak konvojban, húszasával engedték át az autókat, a kocsik hátsó szélvédőjére a nemzetközi segélyszervezet jelét, vörös keresztet kellett ragasztani. – Talán így biztonságosabb, de vigyázzanak – magyarázta a határőr –, a napokban lőttek le Aradnál egy gépkocsivezetőt.
A román oldalon nem sokat babráltak velünk, az ottani hatóság zavarodottnak látszott, csak intettek: mehetünk.
A diktátor már nem élt, a nagyvárosokból vegyes hírek érkeztek. Szórványos lövöldözésekről beszélt a rádió, meg hogy Nagyszeben ég, Bukarestben pedig mindenki az utcán van. Temesvárra terveztem az utam, hogy onnan tudósítom majd az újságot, ám Arad után visszafordítottak. Katonák álltak elém az országúton. Mutogathattam a sajtóigazolványomat, a fejüket rázták. Egész Temesvár le van zárva, írjak Aradról, ott is forradalom van. Mentem hát Aradra. A nyüzsgő főtéren szinte kivett a tömeg az autóból. Ott és akkor csonkaországi magyarnak lenni kitüntetett státust jelentett. Késő estig az utcákat, tereket jártam, az éjszakát tanárember ismerősömnél töltöttem. Vendéglátóm kesergett: a román rádió már úgy mondja a hírekben, hogy a bukaresti tömeg csinálta a forradalmat, Tőkést meg sem említik. (Honnan is tudhattuk volna, hogy ezeket a „híreket” már a diktátort váltó másik főkommunista, Iliescu szerkeszti?) Két napra rá indultam haza. Tisztán emlékszem, az esti híreket azzal kezdték, hogy Václav Havel lett Csehszlovákia új elnöke, nálunk pedig választás lesz márciusban. Újra szabad…
Az Alföldön már sűrű pelyhekben hullott a hó. Kipirult arccal, araszolva gurultam a ropogó fehérségben.
Napra harminc éve volt ez, 1989. december 27-én.
(Pilhál György, magyarnemzet.hu)
Oszd meg másokkal is!
