Fekete keretben

 

Az a 99 évvel ezelőtti nap – 1920. június negyedike –, Nagy-Magyarország kereszthalálának napja, péntekre esett. A térképasztal mellett összetákolt rettenetes dokumentum, amely később fekete keretben jelent meg a magyar törvénycikkek között, az egyetemes história írásba foglalt gyalázata. Senkinek sem használt, a győzteseknek sem. Mivé is lett az antant összetákolt Kelet-Közép-Európája? Darabjaira szakadt „Jugoszláviává”, „Csehszlovákiává”, ötször gazdát cserélt Kárpátaljává, románná sosem lett Erdéllyé…

Békeszerződésnek mondták, de diktátumot írattak alá Magyarországgal azon a fájdalmas napon. Igaz, állítólag elsőre szolidabbra tervezték a sorsunkat, ám a tárgyalásokon nem lehettünk ott, hisz idehaza a kommün tombolt, és az antant nem ült egy asztalhoz Kun Béláékkal – mikor meg végre eltakarodtak, már készen volt az ítélet: harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet… Szólhatott-e másról Horthy Miklós kormányzó Trianon évében kezdődő negyedszázados országlása, mint a csonka és kifosztott ország testi-lelki talpra állításáról, a revízióról? (Károlyi Mihály és Kun Béla szobrot kapott a diktatúrában – Horthy irredenta, fasiszta bélyeget…)

Trianon Magyarország fájdalma, Európa bűne, a Nyugat szégyene. Ám Európa vezetői azóta sem mondják ki a nyilvánvalót: a magyar nemzet e diktátum áldozata. Csak álságosan hajtogatják: lépjünk túl a régi sérelmeken.

Mi Deák Ferencnek hiszünk. „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” Lemondani?! Nem! Nem! Soha!

(Pilhál György, magyarnemzet.hu)