„Magyarország stratégiája jól mutatja, milyennek kellene lennie a világnak.” Jeffrey Sachs sztárközgazdász júniusi mondatai csengenek a fülemben, miközben lélegzetvisszafojtva nézem, ahogy a magyar miniszterelnök azt a két dolgot csinálja meg gyors egymásutánban, ami a művelt Nyugaton ma anatéma: elmegy Pekingbe, és ott kezet fog Vlagyimir Putyinnal. A kellene szempontjából ezek a világ legtermészetesebb dolgai.
Csakhogy a kellene feltételes módban van, a világot meg kijelentőben éljük. És itt kezdődnek a problémák.
Merthogy amerikai nézőpontból Orbán Viktor egyrészt elment a világ diktatúráinak fővárosába. (Emlékezzünk: bár ez épp annyira hiányzott a világnak, mint üveges palesztinnak az Ábrahám-egyezmény, 2021 óta az Egyesült Államok a demokráciák és diktatúrák harcának bűvöletében él.) Másrészt meg kezet ráz azzal, akivel nem szabad kezet rázni. (Emlékezzünk: a 2022. márciusi bucsai mészárlásból valamiért azt a következtetést sikerült levonni, hogy a mészárlások elkerülésének legjobb módja valamiért az, ha abbahagyjuk a béketárgyalásokat, és hagyjuk tovább folyni a mészárlást.)
Ha az ember a glóbusz egészét nézi, Magyarországnak semmiféle elszigetelődési problémája nincsen. Épp ellenkezőleg: néhány éve zajos csáklyacsapásokkal törjük fel magunk körül az érdektelenség tűzfalát, amely elválasztotta a magyar tőkét a Nemnyugattól és a nemnyugati tőkét Magyarországtól, vagy épp a magyar termékeket és technológiákat a keleti piactól.
Mostanra oldjuk csak fel globális elszigeteltségünket annyira, amennyire mondjuk Csehországnak, Németországnak vagy Olaszországnak már jó két évtizede sikerült.
A világnak ma két fővárosa van, Washington és Peking; s Orbán Viktor az első magyar miniszterelnök, akinek mindkettőben tudják a nevét. Az Egyesült Államok volt és újraválasztásra esélyes elnöke csak szuperlatívuszokban beszél róla, a kínai elnök a barátjának nevezi. Nagypályás.
Elszigetelődni nem így szokás.
A Vlagyimir Putyinnal folytatott tárgyalás ehhez képest egészen más műfaj: miután a magyar kormány békepárti álláspontjának kritikusai éjjel-nappal azon élcelődnek, hogy Orbán Viktor mindig csak a nyugati partnereket szólítja fel tűzszünetre és a fegyverszállítások befejezésére, hát most felszólította az orosz elnököt is, hogy legyen béke. Hogy ez történt, azt mérföldekről kiszagolni: a diplomáciában nem szokás forgó kamerák előtt olyasmiket mondani, hogy „álláspontjaink messze nem mindig egyeznek” (egyenes idézet Putyintól), meg hogy „a válasz, amit az orosz elnöktől kaptam, a legkevésbé sem volt megnyugtató” (egyenes idézet Orbántól).
Ez a kölcsönös, nyílt udvariatlanság világosan jelzi, hogy itt bizony a háború kapcsán csattanás volt.
Szokott ilyesmi történni Szijjártó Péterrel is, nem is ritkán. (Arról egyébként, hogy Orbán oroszbarát-e, megkérdezték nemrég az illetékest is. Putyin válaszában jelezte, hogy „ez hülyeség, semmiféle oroszpárti érzülete nincsen”. Érdemes rá hallgatni, nem szokta letagadni a barátait.)
Csak nem akarja ezt meghallani Nyugaton a kutya sem. Sokan vannak, akik azért, mert nem értik. Messze kevesebben vannak, akik meg értik, de egyszerűen nem illik a narratívájukba. Sajnos utóbbiaknál van a mikrofon.
Magyarországnak nem elszigeteltségi problémája van, hanem megértési problémája.
A szövetségeseink nem értik, hogyan működünk – és mi is nagyjából annyit értünk szövetségeseink politikai rendszereiből, mint tyúk a szorzótáblából. Sem konkrét, sem átvitt értelemben nem beszéljük rendesen a nyelvüket, őket meg nem nagyon érdekli a miénk. Ennek és semmi másnak köszönhető, hogy ők nem értik: a békepárti álláspont a legnemesebb értelemben véve Ukrajna- és Európa-párti álláspont. Ukrajna vért és területet, Európa versenyképességet nyerne, ha ezt képviselné; a részleteket illetően tűrjük a vitát, de a szándék egyértelműen ez. Érted haragudni nemes dolog, nem árulás.
De a megértés hiányának köszönhető az is, hogy mi sem vagyunk képesek az Istennek sem felfogni: a nyugati választási rendszerek nem kedveznek annak, hogy egy hozzánk hasonlóan gondolkodó politikai erő stabil kormányt alakíthasson.
Ahogy azt sem vagyunk képesek felfogni, hogy a Fidesszel szimpatizáló európai pártok nem feltétlenül rendelkeznek a Fidesz politikai tudásával –
így történhetett meg az, hogy a magyar kormány legközelebbi szövetségese Lengyelországban képes volt épp a lengyel választók legfontosabb kampánytémáját, a gazdaság ügyét nem megnyerni (ugyanúgy, ahogy a magyarországi ellenzék a háború ügyében nem találta itthon tavaly a helyét), majd néhány héttel a választás előtt egy nagy Ukrajna-ügyi irányváltással jól le is szalámizni egyetlen számításba vehető koalíciós partnerét.
Nem lehet arra politikát építeni, hogy a Nyugat országaiban egy szép napon majd átveszik a hatalmat a helyi Fideszek. Külpolitikát a létező világhoz kell tervezni, nem ahhoz, amilyennek a világnak lennie kellene. Megengedhetetlen, hogy egy országhoz fűződő kapcsolatunk választási ciklusok függvényében puszipajtás és ősellenség között váltakozzék, s hogy megfelelő mennyiségű puszipajtás hiányában kizuhanjunk az ablakon. Ez a megértésprobléma ránk eső fele.
Röviden és tömören: a Budapest-Brüsszel konfliktusban olyan békát kell lenyelnünk, mint az ukránoknak az ukrán-orosz háborúban.
Nincs ennek a konfliktusnak számunkra megfelelő katonai megoldása. Bármilyen agyhalott dolgokat is gondol az európai fősodor a világról, nem fogunk ellenük nyerni. Ezért kell további eszkaláció helyett azonnali tűzszünet és béketárgyalás. Nem azért, mert az ellenfélnek – az ukránok esetében az oroszoknak; esetünkben Brüsszelnek – bármiben is igaza volna. Hanem mert megnyerhetetlen, önfelőrlő háborút viselni a legjobb ügyért is felesleges. Akkor fog a Nyugat velünk szemben tűrhetően viselkedni, ha a számukra mi is tűrhetőek leszünk; meg kell találni a kölcsönös tűrhetőség egyensúlyát. Giorgia Meloninak, Robert Ficónak, de még a máltai pártállamnak is sikerült, az ezeknél sokkal okosabb Magyarországnak is sikerülni fog.
Meg kell tanulnunk elviselhető szövetségesnek lenni, különben semmire nem megyünk.
A jó megoldáshoz jó problémafelismerésre is szükség van. Elszigeteltségről szó sincsen; ha valamit üzen Orbán Viktor pekingi útja, az az, hogy Magyarország számára több ma a nyitott kapu, mint valaha. De hogy be is léphessünk rajtuk, tisztességgel meg kell értenünk a világot, szereplőinek mozgatórugóit és saját mozgásterünket. A megértés és tudás által leszünk sikeresek természetes szövetségeinkben és az azokon kívül eső világban is, egyszerre.
Egy kis csehség, románság és olaszság nem ártott még meg soha senkinek.
(Kohán Mátyás, mandi)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
