Mintha már láttam volna. Egészen biztos, hogy láttam már ezeket a képsorokat. Aztán leesett hazafelé, a Dózsa György úton.
Abban a nem is olyan távoli, fájdalmas múltban voltak ugyan villanásaink az Európa-bajnoki selejtezők ragadozói ellen, néha elhitettük magunkkal, hogy van keresnivalónk, mert el akartuk hinni, hogy szerencse kérdése az egész, de valójában a földbe döngöltek minket – ha nem is mindig kaptunk 3-4 gólt, mégis egyértelmű volt, hogy a másik erősebb, gyorsabb, telt ház előtt játszik odahaza és a klasszisai majd eldöntik a mérkőzést.
Most mi voltunk az a másik.
Azzal fejeztük be a Montenegro elleni döntetlen után, hogy az idényvégi játékon felülemelkedve, Litvánia ellen újra tegyük egyenesbe magunkat. Megtörtént, köszönjük. Erősebbek, gyorsabbak voltunk, és az egyik topligásunk eltüntette a kérdőjeleket.
Igen, nyerhettünk volna többel is, néggyel, öttel, de nem így nyertünk, és akkor mi van? Az van, hogy a Budapesten szanaszét focizott bolgárok közben ikszeltek a sokak által már elsőként „kijuttatott” szerbekkel, így vezetjük a csoportot.
És az a stadion, az a hatvanezer. Írjuk le: telt hát előtt játszottunk Európa-bajnoki selejtezőt Budapesten a FIFA rangsor 140-150. helye környékén tanyázó litvánokkal. A nézőszám, egyszerre zavarba ejtő és káprázatos. Meg kell ezt magyarázni? Nem.
Azért jöttek ki, mert minden szar? Nem. Azért jöttek ki, mert minden jó? Nem.
Ilyenkor az életképek bevésődnek, az érzékelés kitágul, és minden apróságnak jelentőséget tulajdonítunk.
„Piros a cipője, hát nem csodálatos az a piros cipő?”
„McCarthy meghalt, jah, nekem is ő volt a legnagyobb, Isten nyugosztalja.…”
„Góól, góól, Sallai, Sallai!”
„Zoli, távolítsd már el a söröspoharat az arcomból…”
A színek visszajöttek, megint a miénk a világ. Szeptemberben irány Belgrád, októberben magyar-szerb a Puskás Arénában, a másik csoportfavorit ellen. Minden lehetséges.
(Kovács Gergő, magyarnemzet.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
