Emlékszünk még a szír kisfiú tragikus történetére? A róla készült kép volt az, ami megdobogtatta a haladó szíveket – a szokásosnál is jobban –, és ez volt az, amivel zsarolni lehetett azon érzéketlen európai döntéshozókat, akik azt mondták, a bevándorlást meg kell állítani. Nagy csinnadrattával pörögtek a „soha többé nem tekinthetünk már ugyanúgy a bevándorlás problémájára, mint ezelőtt” címlapok. Az ember szinte hallotta a szívbe markoló hegedűszólót a háttérben.

Aztán persze kiderült, hogy a szír kisfiú halála elsősorban az embercsempész apja lelkén szárad. De hát kit érdekel mindez, hiszen ő is áldozat és ezek az emberek semmiféleképpen sem felelősek azért, hogy kisgyerekeket pakolnak lélekvesztőkre.

Kellett várni egy kicsit, de megérkezett az újabb érzelmi zsarolásra alkalmas ikon, a zokogó közép-amerikai kislány. A Time sikeresen oda is tette a síró gyereket az érzéketlen, gonosz zsarnok Donald Trump portréja mellé, hogy egész Hollywood durvábban könnyezzen, mint bármelyik Szűz Mária-szobor, és hogy Rachel Maddow is kivételesen ennek a nőies szokásnak az oltárán áldozzon. (Ha a Trump megválasztását követő megdöbbenése nem is, ez talán majd sikeresen csökkenti irigylésre méltó tesztoszteronszintjét, bár nagy tétben józan ember erre sem fogadna.)

Minden adott egy tisztességes, haladó áhítathoz, a szertartás kezdetét veheti. A rituáléban az egyik celeb elkezd sírni, és szépen megvárja, amíg a morálkórus visongással válaszol. A lényeg az, hogy az áldozat valódi, igazolt áldozat legyen. Akármi nem felel meg a célnak: az elnyomott vagy éhező színesek, a magát fenyegetve érző transzszexuális, illetve a közép-amerikai síró kisgyerek megfelel, a drogkartellek által meggyilkolt, vagy a bevándorlók által terrorizált amerikai redneck, vagy a mohamedán szélsőségesek által az ablakból kihajított zsidó asszony sajnos nem felel meg. Utóbbiakra lehetetlen hivatalosan is rásütni az áldozat hitelesített pecsétjét.

A síró gyerek mögött egy teljes áldozati narratíva van, a gonosz, elnyomó amerikai határvédelem vs. családjaiktól elválasztott szerencsétlen gyerekek története. Ami igaz, az igaz, a gyerekek többségét valóban elválasztották a családjuktól – ám a hivatalos információk szerint ez nem az amerikai határon belül, hanem azon kívül, még az indulási országban történik. Ahogy ugyanis minden civilizált országban, úgy az Egyesült Államokban is bűncselekménynek számít, ha valaki illegálisan lépi át a határt, kivéve akkor – hála egy korábbi, kevésbé átgondolt szabályozásnak –, ha egy családi egységnek a része. Ezt használják ki az illegális bevándorlók, és az esetek többségében nem saját gyerekükkel érkeznek. Ám ahogy a szír kisfiú esetében, úgy ebben az esetben sem a gyerekeket erre kényszerítő, gyakorlatilag csempész bevándorlókkal fordul szembe a moralizáló düh, hanem a törvényt betartatni igyekvő amerikai hatóságokkal, valamint persze a megtestesült ördöggel, Trumppal. Az tehát nem probléma, hogy halálosan veszélyes utakra kényszerítik a derék bevándorlók – ezek a romlatlan vademberek – a gyerekeket. A gonosz neve Donald Trump.

Az sem jut eszükbe a zokogó hadaknak, hogy a határvédelem szervei egy meglehetősen régi, még a Clinton-érában (#metoo, valaki?) született rendelkezést igyekeznek betartani, betartatni. Mert ha Clinton vagy Obama választja el a családoktól a gyerekeket (akiket, ugye, nem lehet őrizetbe venni), az humánus és emberi jogilag teljes mértékben pöpec.

Csakhogy most ugrik a nem bináris az eddig ismeretlen társadalmi nembe.

A képen szereplő síró gyereket nem választották el családjától az amerikai hatóságok. Ezt nem más mondja, mint a gyermek édesapja, akinek tudta nélkül és akarata ellenére vitte el az anyja a gyerekét, és – meglepetés! – nem azért, mert politikai üldözött lenne Hondurasban. A cseresznye a torta habján pedig az, hogy a kedves anyukát már 2013-ban egyszer deportálták az Egyesült Államokból, miután illegálisan átlépte a határt.

A Time címlapján az amerikai elnökkel szemben zokogó kislány tehát valóban a kártékony felelőtlenség áldozata. Csakhogy az elkövető nem az amerikai elnök vagy az amerikai hatóságok, hanem az édes jó anyukája.

Ez a történet, mint cseppben a tenger mutatja meg azt, mennyire érdemes reflexből rácsatlakozni a hisztériázó morálkórus rendes havi előadására. A bevándorlás kérdése tényleg a legkomolyabb morális dilemmák közé tartozik, és a bevándorlók egy része valóban áldozat (a gyerekek mindenképpen), csakhogy legtöbb esetben épp a korlátolt, csöpögő moralizálás áldozatai, azon hangoké, akik szerint bárhová meg lehet hívni az egész világot, a felelősséget pedig nem kell vállalni.

Rachel Maddow könnyeiben nem tenger, hanem óceán vagyon.