„Nem akartam Hodász Andrásról írni. Már csak azért sem, mert nem vagyok katolikus, és kicsit egyházi belügyként tekintettem erre a rétestésztaként húzódó nyilvános lelki tusára és az ilyen-olyan heves reflexiókra. De azt hiszem, ezen az értelmezési kereten túljutott már az ügy.
Kéretlenül is olvashatjuk a nem fogyatkozó nyilvános kínlódás stációit, amit előszeretettel oszt meg az (ex)atya a közvélemény előtt az éveken át elhallgatott abúzustól a megdöbbentő öngyilkossági gondolataiig. És ezek alapján egyre inkább azt gondolom, mindenkinek jobb, ha nem működik tovább lelki vezetőként ez a hihetetlen mély belső bizonytalanságokkal küszködö fiatalember.
Aki saját életében nem képes rendet tartani, harmóniát találni, valóban nem szerencsés, ha a tőle segítséget, útbaigazítást remélő emberek lelki életére hivatásszerűen befolyással van. De van egy másik, generálisabb vetülete is a dolognak.
A katolikus egyház és tanításai elleni hadjárat tökéletes eszköze lett ugyanis mára Hodász András, akiből élvezettel csalogatják ki a templomokat egyébként messziről kerülő újságírók saját narratívájukat a »klerikális reakcióról«, az egyház intoleranciájáról, a kereszténység »borzalmairól«.
Őszintén remélem, hogy ez a jobb sorsra érdemes fiatalember képes mindezt felismerni (elsőként azt, hogy ő valójában ebben a térben nem számít, pusztán eszköze egy szellemi küzdelemnek) és ellene fog tudni mondani annak a csábításnak, ami egy torz, egyházellenes politikai aktor szerepét osztaná rá valahai papként, a hitelesség pecsétjét ráütve. Nyilvánvaló, hogy kéjes örömmel ráncigálják már most is – a kereszténység iránt egyébként mély ellenszenvvel viseltető – erők egy ilyen szerepbe. Kár volna érte.
Az atya inkább adhatna időt magának a valódi gyógyulásra, ami talán még a hivatásához való visszatalálás lehetőségét is magában rejtheti. A Jóisten egész biztos nem lesz hűtlen szövetségükhöz. Nem vagyok egy nagy pszichológus, de ehhez biztos kell egy kis csend.
Ez a »kint is vagyok, bent is vagyok, már nem csinálom, de végre jól kibeszélem«– szerep rivaldafényt biztosít bár, érthető felzúdulást és persze hangos éljenzésesket is bizonnyal hoz, de hogy lelki értelemben nem visz előre, az tuti. Ráadásul annyira méltatlan is… De valamit mindannyian megtehetünk, akiknek fáj látni ennek a fiatalembernek a kínjait: imádkozhatunk érte.”
– írja Máthé Zsuzsa.
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
