„Hat évvel ezelőtt kiállt egy színésznő a nyilvánosság elé, elmondott egy huszonöt évvel korábbi, hozzáteszem, igen súlyos vádat, és anélkül, hogy bírósági ügy lett volna belőle, anélkül, hogy megkérdőjelezte volna bárki annak igazát, Marton Lászlótól elvették befolyásos pozícióit. Ennek ma hat éve, és ez alatt a hat év alatt eljutottunk oda, hogy a közbeszédben ma már hátra sem hőköl senki, ha valaki sz—ális zaklatásról, bántalmazásról, verbális agresszióról, hatalommal való visszaélésről beszél. Pontosabban akkor figyelünk csak oda rá, ha egy bizonyos liberális gondolkodású körnek politikailag fontos ráirányítani a figyelmet. És aki akkor nem szégyelli el magát, nem kér bocsánatot azért, hogy él és meg meri kérdőjelezni az adott ügy hitelességét, akkor minimum nőgyűlölő, de inkább tűzre való. (…)
Így érkezünk el 2024-be, amikor Magyarország egykori igazságügyi miniszterét a volt férje nyilvánosság előtt alázza porig, majd amikor összeszedi minden bátorságát és elmondja, milyen lelki, szellemi és fizikai kínzásoknak volt kitéve tizenhat éven át, a magyar közvélemény eddig oly lánglelkű, női jogokat védő fele nettó áldozathibáztatásba kezd – persze ez csak az a fele, amelyik megkérdőjelezi a kétórás, kínzóan részletes vallomás tartalmát. Ugye érzik az égbekiáltó kontrasztot?
Sárosdi Lillának el kellett hinnünk egy közel negyed évszázados történetet kételkedés nélkül, a volt igazságügyi miniszter (!) két órán át tartó „vallatását” pedig egy ellenzéki portálon pszichológus elemezte ki, és arra jutott, hogy hazudik. Ab ovo az a kiindulópontja az erről szóló megszámlálhatatlanul sok cikknek a liberális oldalon, hogy Varga Judit állításai nem számítanak, mert ki tudja, hogy valóban megtörtént-e, amiről beszél. Annak ellenére képviselik ezt az ellenoldalon máskor olyan hangosan kiabáló jogvédők, hogy az ügyben megszólaltak egykori munkatársak, barátok, tanúk, akik végigkísérték ezt az utat. De ők is, ugye parancsra cselekedtek, mind-mind a „rogáni gépezet” szorgos kis hangyái, egybehangzóan és konzekvensen támasztják alá ugyanazt a hazugságot.
Annyira szürreális!
Ha már lánglelkűek és érzékenyek vagyunk, azzal azért mindenki legyen tisztában, hogy ez is egy formája a bántalmazásnak, legfőképpen azért, mert ott tartunk, hogy csak az lehet igazából bántalmazott, akire ez a kör rányomja a hitelesítő plecsnit.
A probléma az, hogy nem csak a közbeszéd szintjén rombolták szét a bántalmazás fogalomkörét, egyben annak a lehetőségét, hogy egy valóban bajban lévő ember a nyilvánosság erejével próbáljon védelmet kapni. A helyzet az, hogy nem csak társadalmi szinten nem ismerjük fel a verbális bántalmazás súlyát és annak lehetséges következményeit – a jogrendszereknek világszerte nincs valódi eszköze arra, hogy az ilyen, és ehhez hasonló eseteket megnyugtatóan tudja kezelni. Legfőképpen azért, mert a jog a racionalitás oldaláról közelít, egy narcisztikus bántalmazó emberrel az együttélés viszont a teljes irrealitás helyzetét teremti és annak súlyosságát igazán csak azok érzik, akik nap mint nap benne élnek, és szépen lassan, egyik napról a másikra válnak megtört, lelkileg szétroncsolt, a saját személyiségüket alapjaiban megkérdőjelező emberré. Ebbe pedig beleértendők egy család esetében azok a gyerekek is, akik végigasszisztálják mindazt, ami történik.
Hogy mindez miért fontos? Mert jól rávilágít arra, milyen nehéz segítséget kérni és kapni, de továbbmegyek: segíteni is szinte lehetetlen küldetés. Addig biztosan, amíg fel nem ismeri magától valaki, hogy amiben él, az pokol. Ez az origó. És ez eltarthat akár tizenhat évig is, de kitarthat egy életen át. Így pedig kívülről nincs beavatkozási pont, hiába látja mindenki a nyilvánvalót, hiába érzékelhette egy munkahelyi közösség éveken át, hogy nagy a baj. (…)
Fontos kérdés, hogy milyen állapotba kerül valaki pusztán attól, hogy verbálisan bántalmazzák konzekvensen, éveken keresztül, módszeresen és tudatosan, személyre szabva. Egészen pontosan traumatizálódik, hasonlóan ahhoz, mint akit alaposan megvernek. Csak nincs külső sérülés, nem reped fel a szája, nincs monokli a szeme körül, nem törnek el a csontjai és nem áll ki kés a hátából.
Nem látszik, legfőképpen azért, mert szépen lassan ő maga is láthatatlanná válik, azzá, amit éveken keresztül mantráztak neki. A pszichológiája sajnos egy ilyen metódusnak nagyon is következetesen működik: ha én valakinek minden nap elmondom, hogy te egy lusta disznó vagy, akkor egy idő után valóban lusta disznóvá válik, még akkor is, ha egyébként korábban ez egyáltalán nem volt rá igaz. Ezt pedig nem én állítom, hanem minden épkézláb pszichológiai szakirodalom, ami a témával foglalkozik.
És tulajdonképpen most jutottunk el ahhoz a kérdéshez, ami az egész történet nyilvánosságra kerülése és azóta tartó hömpölygése óta kellemetlenül jajveszékel bennem… Ha a magyar közbeszéd túl van már megannyi bántalmazásos botrányon, legyen szó nőkről, gyermekekről és mindenkiről, aki ebben az elmúlt hat évben érintett volt… s a megnevezett tetteseket kivétel nélkül mind felelősségre vonta a közvélemény, eltávolították őket a pozícióikból, sőt önként álltak fel az őket hibásan megítélők, köztük egyébként Varga Judit is a p—filbotrány kapcsán…
…akkor hogy a pokolba lehet, hogy az eddig magukban olyan pontos erkölcsi iránytűvel rohangáló celebek, megmondóemberek, ellenzéki politikusok és médiumok Magyar Pétert a pajzsukra emelve hordozzák körbe?
Hogyan szavazhatnak bizalmat, sőt miért kiáltanak ki egyenesen messiásnak egy olyan embert, akivel szemben akárcsak a gyanúja felmerült annak, hogy ronccsá terrorizálta a komplett családját? Nos, a válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk: mert Magyar Péter azt mondja, amit ez a kör hallani akar. Egyelőre.”
(Ambrus Jobbágyi Zsófia, magyarnemzet.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
