Lapzártánk idején mintegy 500 balliberális értelmiségi petícióban követelte a Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozatunk beszüntetését. Igen, jól látják: a beszüntetését! „Nem értjük, miként jelenhet meg a – tízmillió állampolgárért felelősséggel tartozó – magyar kormányhoz deklaráltan legközelebb álló napilapban immáron a tizedik olyan szöveg, amelynek feljelentő és csak egy bakancsrúgáshoz hasonlítható hangneme az ötvenes évek pártsajtóját idézi” – írja a György Péter, Babarczy Eszter, Korniss Péter, Alföldi Róbert és mások által jegyzett petíció.
A felhergelt gondolkodók azt írják: „Elfogadhatatlannak tartjuk azt, ahogy egy, a kultúra ügyeiben tájékozatlan, a képzőművészethez, az irodalomhoz, a színházhoz egyáltalán nem értő, kritikusként alapvető szakmai hibákat vétő szerző szisztematikusan félreértelmez műveket, kiállításokat, előadásokat. Megdöbbentőnek és rendkívül károsnak tartjuk, hogy Szakács így született írásait egyes olvasók »tényfeltárónak« minősíthessék, és ennek alapján ítéljenek meg a magyar kultúráért évek vagy éppen évtizedek óta aktívan dolgozó alkotókat és intézményvezetőket.
A Rákosi-kort idézőnek látjuk azt, hogy e szövegek – mint politikai célból született feljelentések – érvként működhessenek a kulturális politika irányítói kezében. És nem csak az ő kezükben: rettenetes azt megtapasztalni, ahogy a kultúra, megvitatható-megvitatandó kérdéseivel együtt, szimbolikus térfoglalásban használt bunkósbottá válik a Magyar Idők hasábjain! Végül igazi szomorúságra ad okot azt látni, hogy egy többezres olvasótáború újság a kultúra ügyeiben teret ad annak a káros tájékozatlanságnak és műveletlenségnek, amellyel Szakács Árpád hétről hétre mérgezi a lapot olvasók szellemét és lelkét.”
Sorozatunk következő részeinek közlése előtt engedjenek meg néhány összegző gondolatot az eddig megjelent tíz írásról, a kiváltott indulatokról, hiszen a fentiekben is láthatják, hogy a balliberális kulturális hegemóniáról szóló beszámolónk évtizedek óta nem látott vihart kavart. Ráadásul nemcsak itthon, hanem a nemzetközi sajtóban is. A balliberális oldal cáfolni sem próbálta a megjelent információkat, elvbarátai ehelyett minden energiájukat az általuk kitalált rémtörténetek hangoztatására és a személyem elleni támadásra használták.
Ha rákeresnek a nevemre a Google-keresőben, tavaly novembere óta több száz olyan cikket találnak, amelyek egyértelműen bebizonyítják, hogy szellemileg fogyatékos vagyok, ezenkívül ostoba, bunkó, eszelős, műveletlen vidéki, mucsai tahó, diploma nélküli senki, aki azt se tudja, eszik-e vagy isszák a kultúrát. Idén április óta jelentős változás következett be: személyesen Orbán Viktor likvidátora lettem, aki a diktátor parancsait hajtom végre, a magyar rónán zöldellő és virágzó balliberális kultúrát akarom kiirtani.
Aztán sok tényfeltáró cikket írtak rólam mint afféle nyilas, náci verőlegényről, házmester feljelentőről, pribéksorozat-jegyző senkiről, aki egy zsidó- és cigányellenes rádió munkatársa volt, nem mulasztva el annak említését, hogy régen a sokak által neonácinak tartott Zagyva György Gyulával együtt turnéztam. Mindeközben a baloldal felé is kacsingattam, hiszen együtt dolgoztam Tornóczky Anitával, Medgyessy Péter nevelt lányával. Csupa olyan munkahely, ahol természetesen nem dolgoztam, és csupa olyan személy, akiket látásból se ismerek.
Semmi újdonság nincs ebben, csak a szokásos karaktergyilkossági kísérletek: mindegy, milyen áron, csak valahogy hintsük el a magvát, avatatlanságát bizonyítandó, hogy a cikkíró egy zavaros múltú, ide-oda csapódó elmebeteg, akkor nem kell foglalkozni az írásaival. Jómagam igen kellemesen elszórakoztam ezeken a vergődéseken, tudomásul vettem, mint a posványban a szúnyogok szaporodásának magától értetődő menetét. Közben írtam az újabb és újabb részeket, amelyek szó szerint hisztériás őrjöngést váltottak ki ott, ahol találva érezték magukat.
Tehát voltam én már minden – a héten viszont a Heti Válasz korszakos leleplezésében én lettem a bónuszhír, azt a látszatot keltve, mintha liberális körök felé is kacsingattam volna, de ha mégse, az biztos, hogy az általam annyira támadott befogadó, toleráns liberális világ még munkát is adott nekem. Kiderítették azt a közismert információt, hogy körülbelül tíz hónapig a Demszky-éra alatt a Fővárosi Önkormányzat honlapjánál dolgoztam, a Nyáry Krisztián vezette részlegen.
Nem untatom az olvasókat eddigi fordulatos életemmel, tény viszont, hogy talán 2006 végén a balliberális irányvonalat követő Axel Springer lapkiadótól átmentem a valóban Demszky Gábor vezette önkormányzat Budapest.hu oldalához. Egy olyan munkahelyet kerestem, ahol a rutinom birtokában mással is tudok foglalkozni, ki tudom építeni azt a vállalkozást, amellyel kiszállhatok a napi sajtóból; ami meg is történt.
Sengel Ferenc barátom intézte a felvételt, akinek az udvarán akkor is ott díszelgett az Árpád-sávos zászló. A hivatalban meg, másokhoz hasonlóan, ő is hallgatott, munka címszó alatt ment a dobozolás, mint az Isten hozta, őrnagy úr!-ban, hiszen mégiscsak meg kellett élni valamiből; 2006-ban amúgy senki nem ugrált, a balliberális terror tetőfokára hágott, még gyógyultak az utcákon szétvert és szétlőtt emberek sebei.
Beálltam tehát én is dobozolni, ami semmilyen különösebb megerőltetéssel nem járt. A munkámat többször méltatták, már egy autóban ülhettem Demszky Gáborral, mások mellett tőle tudtam meg, hogy helyettese, Hagyó Miklós a budapesti Cosa Nostra feje. Engem ez különösen nem izgatott, mert ekkor már olyan zavarodott állapotban volt, hogy a családi fotósának is naponta többször bemutatkozott. A fotós rémült tekintetéből is lehetett látni, hogy nagy baj van a liberális városvezetővel.
Jól alakultak a dolgaim, így kezdtem elszemtelenedni, hiszen fél év múlva magyar identitásra utaló mintákat viselő öltözékben mentem dolgozni. Ettől aztán a sajtótájékoztatókon és a Nyáryhoz tartozó sajtóosztályon úgy néztek rám, mint valami véres rongyra. Ekkor – láss csodát! – a kiváló újságíróból hirtelen az írni se tudó idióta szerepébe kerültem. Erre válaszul, provokációként, a Kárpátia zenekar pólójában mentem dolgozni. Nyilván az ottani napjaim meg voltak számlálva, de akkor már ez hidegen hagyott.
Aztán az egyik vita után elmondtam Nyáry Krisztián helyettesének, hogy mit gondolok róla meg az SZDSZ-ről, majd összecsomagoltam és eljöttem örökre. Igen, jól sejtik, a Budapest.hu oldalhoz azért vettek fel, mert azt hitték, hogy hozzájuk tartozom, és azért nem tűrtek meg, mert kiderült, hogy mégsem. Mindezt a Nyáry Krisztián alá tartozó részlegen kifejezetten a toleráns, mindent elfogadó liberalizmus jegyében. Tudják, ő az a sztárszerző, aki Demszky bukása után a Magvető igazgatója lett, időközben megszállta a magyar irodalom szelleme, és azóta él-hal a magyar kultúráért.
Ez Stumpf András és Sümegi Noémi nagyszerű leleplezésének háttere. Hogy egy focihasonlattal éljek, a kollégák igazi lúzerként visszacselezték magukat a saját pályára, ahol gólt akartak lőni, de közben a kapufát fejelték le. Mindezt elnyomja a baráti sajtó tapsa, mert az mégse lehet, hogy valakik ennyire kretének legyenek. Vagy mégis? A szerzőpáros egyebek mellett azt állapítja meg, hogy a sorozatban „elképesztő bakokat” lőttem.
Mint írják: „Dés Lászlót például az Esterházy-kötet szerkesztésével vádolta meg, holott a zenész Dés nyilvánvalóan csupán ajánlotta a könyvet. Másik könnyfakasztó példaként Szakács a könyvfordítói pályázatok mögött úgy vélte felfedezni a folyton rettegő liberálisok pénzéhes összeesküvését, hogy nem volt tisztában az alapvetéssel: ilyesmire olyanok szövegeivel lehet pályázni, akiknek van külföldi kiadójuk.”
Nagyon fontos téma és micsoda baki! Pedig pontosan ugyanazt írtam le, amin Stumpf és Sümegi olyan édesdeden vihorásznak. Igen, azt írtam, hogy Dés ajánlotta a kötetet, a pályázatnál pedig megjegyeztem, milyen furcsa, hogy aki adja a pénzt, annak nincs beleszólása abba, hogy mire költik. Most meg azt az alapvetést teszem hozzá, hogy Stumpf és Sümegi fel sem fogta azt, amiről ír, amit elemez. Csak agybaj van, meg felsőbbrendűségi tudat.
Az elmúlt nyolc hónapban olvasóink megismerhették a pártpropagandistává vált balliberális értelmiség immoralitását. Azt, hogy miközben diktatúrát kiáltanak, ellehetetlenítésről panaszkodnak, ezalatt szépen ki vannak tömve pénzzel. Erről szól ez a sorozat, nem többről, nem kevesebbről.
Nem is kellett állást foglalnom semmiben, hiszen a balliberális sajtóból naponta megtudom, hogy mi a véleményem a kultúrharcról, illetve kit akarok lemészárolni. Mindeközben Nyáry Krisztián Kálmán Olgával a Hír TV-ben rémülten ájuldozik, mert 65 éve nem volt példa arra, hogy a fideszesek trockistázzák egymást. És ez már a vég – sírdogál Kálmán Olga asszony. Én nem tudom, milyen tudatállapotban készülnek ezek a műsorok, tény viszont, hogy a sorozatunk legutóbbi részében közzétettem egy idézetet, a liberális Artmagazin ugyanis büszkén hirdette a liberális Fabényi Júliáról, hogy trockista kiállítást rendez. Ebből lett a fideszesek trockistázzák egymást rémülete. Másutt olvasom, hogy műveletlen bunkó vagyok, mert támadom a Frida Kahlo-kiállítást. Pedig én csak egy HVG-idézetet emeltem be, kommentár nélkül.
Mennyit hallottuk mostanában, hogy a minőség számít, meg hogy azon múlik minden, mennyien olvasnak, néznek egy-egy adott művet… No persze, hát hogyne…
A filmeken keresztül mutattam be, hogy a nagy művészi balliberális alkotásokat a kutya se nézi, maguk a balliberális körök se. Azt hiszik, hogy például a könyvkiadásban más a helyzet, azt hiszik, hogy Esterházy Pétert bárki is olvassa egy szűk belterjes szubkultúrán kívül? Ugyan már! Romsics Ignác balliberális sztártörténész, miközben örömmel újságolta, hogy Erdély örökre elveszett, megemlítette, hogy új könyvéből tízezer példány kelt el.
Romsics Ignác sírva fakadna, ha tudná, hogy nagy riválisának, Raffay Ernőnek a könyveit mennyien olvassák. Pedig Romsics kiadványai valahogy bekerülnek minden könyvtárba, minden boltba. Raffay Ernő könyvei meg nem. Mert nem rendelnek belőle, mert nem baloldali. Hiába lenne jobb üzlet. A könyvterjesztés és a könyvkiadás nem elsősorban az üzletről szól.
Az elmúlt nyolc évben a jobboldali kultúrpolitika tétlenül nézte a hozzá lojális szellemi hátország lemészárlását, kivégzését, ellehetetlenítését, közben összemosolygott a likvidálókkal, szállította nekik a legmodernebb fegyvereket, a sajátjainak meg jó, ha egy fadárdát juttatott. Harcoljatok, harcoljatok! – üzente a sok-sok egykori kultúrpolitikus.
Ezalatt a saját holdudvarban milliárdok jutottak elvetélt, eleve halva született projektekre, meddő tervekre, alkalmatlan emberekre, ami ugyebár nagy eredményként van elszámolva és bemutatva.
Lehet mindezt folytatni, a mostani győzelmi mámorban lehet arra építeni, amit Bencsik Gábor mondott a Sajtóklubban: hagyjunk mindent úgy, mert úgyis mindig győzünk. Ó, az elbizakodott embert a legkönnyebb legyőzni! És az elbizakodott embert mindig le is győzik.
Egyszer, csak egyszer kerüljön vissza a balliberálisokhoz a hatalom, és a legkeményebb jakobinus módszerekkel egyből mindent kiirtanának. Mert ehhez értenek igazán.
A szerző újságíró
(Szakács Árpád, magyaridok.hu)
