Lendületben Magyarország - Készülődjünk: hamarosan sorsfordító döntést kell hozni

Az első ezredfordulón az ismert világ, s benne Magyarország ugyanúgy nagy változás előtt állt, mint manapság. A római birodalom bukása utáni „sötét” középkort követően, a millennium misztikus időszakában, a Német-római Császárság létrejötte után, a pápaság politikai szerepének megerősödése, a keleti és nyugati kereszténység gyakorlati, majd hivatalos szétválásának századában új rendszerrel volt viselős Európa.

A különleges helyzetben lévő magyarság, amelynek kulturális-civilizációs gyökereit, hagyományait és múltját kelet földje táplálta, akkor válaszúthoz érkezett. Első megkoronázott királya, a később szentté avatott István Róma és a Nyugat mellett döntött, és ezzel egyértelmű irányt szabott az elkövetkezendő évszázadoknak. A döntés (következményeivel együtt)

nem volt egyszerű és magától értetődő, nem volt konfliktusoktól, meghasonlásoktól, lemondásoktól és küzdelmektől mentes.

Későbbi törvényeink bizonyítják, hogy még hosszú ideig büntetni kellett a források és kövek mellett áldozatot bemutató „pogányokat”. A rovásírásos emlékeket megsemmisítették, de még a XIII. században is inkvizíciós jellegű perek folytak a honi mágusok (táltosok) ellen. A közvélemény hangja sem volt teljesen elfogadó a nyugati orientációt illetően. A Képes krónika nem éppen barátságosan említi az István-utód Pétert, aki

Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javát, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival”.

Az 1061-es lázadás idején a minden faluból Fehérvárra hívott követek imígyen kérlelték Bélát: „Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk; hadd kövezzük meg a püspököket, ontsuk ki a papok bélét, öldössük le a deákokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!”

A nyugati szövetség, az új irány tehát nem volt népszerű diadalmenet, időbe telt, míg elfogadtuk, sikernek tekintettük, kultúránkat, szokásainkat, hitünket ehhez igazítottuk; ez vált sajátunkká, a túlélés zálogává.

Persze, ne feledjük, hogy ez számunkra végig egy kicsit idegen közeg maradt. Nyelvünk, gondolkodásmódunk, hőseink, legendáink, tudatunk, érzéseink meglehetősen különböztek, de próbáltunk úrrá lenni ezen, valamennyire asszimilálódni, még ha – szerencsére – nem is sikerült teljesen.

A mi nyelvünkből hiányzik az indoeurópaiak „have”, „haben” igéje, amely a birtoklás szentségét, a világra saját tulajdonaként tekintő szemléletét szinte minden mondatukba beleszövi. Próbálunk úgy tenni, mintha a görög istenekhez és mitológiához bármi közünk lenne, mert ez is, ugye, az európai kultúra alapja,

de számunkra maga az „istenek” kifejezés is abszurditás, hiszen Isten szavunk pontosan az egyetlen, mindenható teremtőt jelöli,

amelyet értelmetlen többes számban használni holmi Olümposzon lakó, emberek közt járó-kelő, különleges képességű szupermenekre.

Így aztán mindig is kicsit idegen terepen mozogtunk, mint az örökbefogadott gyerek, aki próbálja a nevelőszülei értékrendjét magáévá tenni, próbál szót fogadni és tiszteletet mutatni, de látja, hogy nem hasonlít rájuk, és igazából a saját tulajdonságait, érzéseit többre tartja.

Nos tehát Szent István meghozta a döntést, és mi kitartottunk a Nyugat mellett minden pofon, magunkra hagyatottság és igazságtalanság ellenére.

Védtük Európát a muszlim hódítástól, elfogadtuk a Habsburgok dinasztikus uralmát

(természetesen államiságunk jogfolytonos megőrzése mellett, erre kínosan ügyeltünk), még a felfoghatatlan, ugyancsak nyugatról kapott trianoni diktátumot is elviseltük, amiképpen a jaltai megegyezést is, amely a bolsevista szovjeteknek lökött oda bennünket, s ennek elmúltával aztán pláne a Nyugathoz, az EU-hoz akartunk tartozni.

Most ismét, ahogy a miniszterelnök fogalmazott, világrendszerváltás következhet; úgy fest, ismét sorsfordító döntést kell hozni.

Könnyen lehet, hogy amiképpen Szent Istvánnak a Nyugatot kellett választania a túlélésért a Kelettel szemben, ezúttal a hanyatló, számunkra érthetetlen, de objektíve is életidegen kultúrájú Nyugat és a felemelkedő, sok dologban rokon Kelet közül ez utóbbi mellett kell döntenünk. Lesz sok meghasonlás, talán évszázados külső-belső küzdelmek, de

ez a jövő záloga, és akik emellett döntenek, olyanok lesznek, mint Szent István az utókor emlékezetében.

Jó lenne ahhoz a Nyugathoz tartozni, amit képzeltünk, de az már alig van, és nem lesz sokáig. Ahogy magunk mögött hagytuk a Keletet a X-XI. század után, úgy fogjuk magunk mögött hagyni ezt a nyugati vircsaftot, és visszatalálni a keleti gyökerekhez. A Kurultaj, a Türk Tanács, a kínai gazdasági kapcsolatok, az azeri szénhidrogének, a törökökkel közös Attila-kultusz ezeknek a része.

A pogánynak bélyegzett, bár hangzóanyagunkhoz remekül idomuló rovásírást lecseréltük a szegényes hangzókészletű, ezért a magyar nyelv leírására alkalmatlan latin betűkre, és 8-900 esztendeig tartott, míg sikerült ebből egységes, megfelelő helyesírást kialakítani.

Ezzel az erővel megtanulhatjuk a kínai jeleket is, 800 év alatt azokat is majd csak a magyar szabályokhoz igazítjuk.

Még az is lehet, hogy a jövő tankönyveiben ezt az ezer esztendőt csak afféle mellékszálként, a magyarság elvetélt nyugati orientációs kísérleteként fogják tanítani.

Mert Magyarország akkor is lesz.

Az államalapításkor a Magyar Királyság mellett Európában például ilyen országok léteztek: Kordovai Kalifátus, Kijevi Rusz, Bizánci Császárság, Pápai Állam, Kasztília, Burgundia…

A víz szalad, a kő marad.

(Ungváry Zsolt)

Kedves Olvasóm!

Amennyiben lehetőséged engedi , segítsd portálunk fennmaradását, mert veszélyben van a mindenszo.hu további működése:

Számlaszám:

Erste bank

11600006-00000000-43559002

Köszönettel,

A mindenszo.hu szerkesztősége