Legyünk büszkék a magyarságunkra – más úgysem lesz büszke rá helyettünk

Van annak valamilyen furcsa varázsa, hogy az egész gellérthegyikereszt-„ügy” épp Szent István és az államalapítás ünnepe előtt került középpontba. Azon ünnep előtt, amely katolikus ünnepből lett nemzeti ünneppé – épp úgy, ahogy a kereszt is keresztény jelképből lett nemzeti jelképpé.

Természetesen a „magyar kereszt” is Jézus keresztjéből származik – nyilván –, csak éppen túlmutat azon, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy ezer éve István király úgy döntött, Magyarországnak csak akkor van jövője, ha csatlakozik a Nyugathoz és keresztény lesz.

Akár vallásos az ember, akár nem, abban egyet kellene értenünk, hogy Szent István és Géza döntése óta a kereszt a magyarságunkat és a Nyugathoz tartozásunkat szimbolizálja, végérvényesen.

Még akkor is, amikor a Nyugatnak alkonyodik, a Keletnek meg pirkad.

Ebben is egyet kellene érteni – sajnos. Ez a Nyugat már rég nem az a Nyugat, amihez anno csatlakoztunk. A varázsa megkopott, történelemformáló erejét elvesztette, csak meglepetten kullog már az események után, valamiféle reagáló politikát folytatva, a nemzetei büszkeségét pedig valahol a történelem útja mellett hagyta, a méltóságával egyetemben – de olyannyira, hogy

Németország, a Nyugat Nagy Bástyája épp egy olyan országért áldozza fel magát, amely német infrastruktúrát támadott meg, s aztán mindenki szemébe hazudott.

Vajon III. Ottó német-római császár mit szólt volna ehhez? – csak hogy Szent István koránál maradjunk.

Nemrég még azt írtam a de facto önmeghasonlásban szenvedő nyugati kultúra kapcsán, hogy „járjunk elöl illő példával, lebegjen csak az a drónkereszt augusztus huszadikán”. Nos, ezt azóta is tartom. A Nyugatnak alkonyodik, de nekünk is felelősségünk van abban, hogy ezt a folyamatot megállítsuk – vagy legalábbis lassítsuk, ahogy sikerül.

Illő példával kell mutatnunk, hogy az „Isten – Haza – Család” háromság máig igaz, bármennyire is igyekeznek tagadni azt. Természetesen nem lesz mindenki gyakorló keresztény, naivitás lenne azt hinni, hogy ez bármikor is így volt. Elég csupán belátni,

hogy a Nyugat a keresztény örökségre, kultúrára és értékekre épülve lett az, ami fénykorában volt.

Hasonló a helyzet a hazával kapcsolatban is. Nem kell az, hogy az egész világ Magyarország legyen, ahogy az sem, hogy Magyarország Nagy-Magyarország legyen újra. Azok az idők már rég elmúltak. „Csupán”

legyünk büszkék a magyarságunkra – más ugyanis nem lesz büszke helyettünk.

Emlékezzünk múltunkra, Árpádtól mostanáig, s adjuk is tovább azt. Értessük meg (majd) gyermekeinkkel – amikor úgy hozza az ég –, hogy mit is keres itt ez a nép „a deres Kárpátok közt”, segítsük egymást határon innen és túl, egymással összefogva építkezzünk lépésről lépésre, tégláról téglára. Legyünk büszkék arra, hogy Keletről jöttünk, s a Nyugathoz tartozunk, igyekezzünk hidat képezni a kettő között, de közben

legyünk büszkék az eredeti, ezeréves nyugati értékeinkre – még akkor is, ha mindenki más már sutba dobta azokat.

Erről szól augusztus huszadika. Hogy folytassuk a múlt és jelen közötti élő kapcsolatot. Hogy ki-ki a maga módján, visszatekintsen arra, hogy mitől is magyar a magyar, eltekintve a mindennapok vitáitól. Hogy megmaradjon az a több mint ezeréves nemzeti minimum – mert ha az elveszik, mi is elvesztünk.

További legalább ezer évet még, drága Magyarország! Amikor pedig majd a drónkereszt elsuhan felettünk, adjunk hálát a kiváltságos múltunkért és kérjünk erőt az eljövendőhöz. Minden bizonnyal kelleni fog.

Isten éltessen, Magyarország, Isten áldjon, Szent István király!

(Varga Mátyás Zsolt, Mandi)

Kedves Olvasóm!

Amennyiben lehetőséged engedi , segítsd portálunk fennmaradását, mert veszélyben van a mindenszo.hu további működése.