Ej, Budapest, Budapest. De sokba’ van nekem, hogy a világ minden kincséért sem költöznék ehhez a bűvös városhoz egy méterrel sem közelebb! Felfoghatatlan mennyiségű benzin, idő, vesződség. De nekem megéri.
Már harmadikban is Budapest árnyoldalai c. kiselőadással borzoltam otthon, Győr-Szabadhegyen Enikő tanárnő kedélyeit, s a Hősök terén átutazva gyerekként attól szorongtam, nincs-e véletlenül valami köze a Hős utcai gettóhoz.
Be vagyok oltva Budapest ellen, ez az igazság. Szeretik elegen rajongásig; megvallom, én nem szeretem.
Nem Budapest hibája ez persze, hanem a Mindenhatóé. Ő 15 és 150 ezer lélek közötti városokra hitelesített engem, olyan helyekre, ahol tyúkot tartani már nem szokás, de parkolni és lélegezni még lehet; ahová megérkezett ugyan a civilizáció, de azért annak vészkijárata sincs még nyomasztóan messze. A kedves, középnagy, együgyű városokat, na, azokat szeretem.
A KISALFÖLDI GYŐRT, MELYNEK AZ AUTÓ AZ ÜGYE, AZ ALPOKALJAI SOPRONT, MELYNEK AZ OSZTRÁK-MAGYAR INGAÉLET, A MEZŐFÖLDI SZÁZHALOMBATTÁT, MELYNEK A ESZ-95-ÖS MOTORBENZIN.
A kaliforniai Mercedet, melynek az, hogy ott lehet a Yosemite Nemzeti Park felé utoljára rendes, egészségtelen amerikai gyorskaját (őszinte angol nevén: ételszemetet) enni. A bajor Ingolstadtot, ahol még a szennyvíztisztító is gemütlich-polgári, tizenhárom éve én rajzoltam rá az azóta is ott díszelgő lila polipot. A belarusz Hrodnát, az utolsó szelet Nyugatot Keleten, ahol a püspök lengyel, a kegytárgyárus elfogad eurót (a belarusz Ptk. 12.1-es pontja szerinti szabálysértés, az országban mindenhol máshol esélytelen), a szupermarket vezetője meg beszél olaszul. A grúz Kutaiszit, ami úgy Hallstatt éjszaka, hogy közben nappal meg, hogy mondjam finoman, Bákó. Szóval az ilyen helyek nekem a jó helyek. Budapest meg nem az. Egy kicsit sem.
Fölébe tornyosul Budapest a magamfajta vidéki fiúnak, épp úgy, mint Bécs, Róma vagy San Francisco.
Meg alába is. A Vár és a Vigadó minekünk mindig nagyon fent lesz, a Corvin negyed metróaluljárója meg mindig eszeveszettül lent. Egy belpesti-belbudai gangos bérház plafonja nekünk mindig túl magasan lesz, esztétikája pedig a szemünkben sosem fog kimagaslani a kénköves pokolból. Egy pofa sör nekünk sosem fogja megérni azt a négyjegyű összeget, ami a pesti lokálokban a természetesség maga. De kifizetem, metrózok, liftezek, állok a pestiek dugójában; írok azokról, akik a magunkfajták számára elképzelhetetlenül fent vannak, s szívom a négyes-hatoson azok orrfacsaró bűzét, akik lejjebb vannak, mint amennyire lent lenni vidéken valaha is lehetett. Mert a mi munkánk, politikai újságíróké, sajnos Budapest-centrikus. De itt én csak dolgozni tudok. Élni nem.
Az országhatáron átlépve viszont már legyűr az alattomos büszkeség. Ha szeretem, ha nem szeretem – ez az én fővárosom, az én határon inneni és túli nemzetem szíve közepe. Ami belőle fent van, azt az én véreim formálták ilyen elmondhatatlanul csodálatossá; ami meg lent van, megmutatja, milyen az, ha a magyaroknak támad egy kiemelkedően rossz ötletük.
Tehát Budapest végső soron én, a magyar vagyok, ha kell, ha nem. És arra, ami a sajátja, önkéntelenül is büszke az ember.
Véremnek jutott eszébe a világ legszebb Országháza, de véreim lelkén szárad a Kőbányai út szerethetetlen panelpokla is. Véreim teremtették a kisföldalattit, és a Nyugati téri felüljárót is véreim hányták oda, hogy majd évtizedekig jóllegyenazúgy.
S amikor az egyetemem mellett, a bécsi Schottentoron várom a körúti D villamost, ami képes annak ellenére kilencpercenként és pontatlanul járni csúcsidőben, hogy amúgy részben metrót pótol, bizony csak rákívánok a mocskos-bűzös pesti Combinókra, amelyeknek kizárólag az éjszaka közepén van pofájuk ilyen ritkán járni. (Halkan megjegyzem, a budapesti négyes metró is minimum utolérte a bécsi hatost.) A macska rúgja meg: a D villamoson artikulálatlanul üvöltöző bosnyák elmeháborodotthoz semmi közöm, a 4-6 ügyeletes nyomorultjával meg legalább értjük egymást.
Én tudom, hogy neki nem a beteg kisfiára kell, ő meg tudja, hogy valójában van nálam készpénz.
De két szóból meg egy pillantásból tudjuk azt is, hogy ennek ellenére felesleges egymással tovább vesződnünk. Ennek kultúrája van, s ebben benne élünk mind a ketten. Budapest mindkettőnké, Bécs egyikünké sem. S ebben azért van valami, ami Budapestet előttem a többi rémes nagyvárosnál kedvesebbé teszi.
Meg azt sem érdemes tagadni, hogy vannak azért Budapestnek lélekemelő zugai, melyek az erre nyitott többiek szívében összeállnak szerethető egésszé.
Pillanatokból talán még én is össze tudnék rakni egy szerethető Budapestet.
Duruzsoló szélzúgásból a Magyar Zene Háza körüli fák alatt. Buda pislákoló fényeiből a Gazdagréti Szent Angyalok-templomtól lenézve. Nagykövetségekből, egy titokzatos világból, ahová az ország egyetlen más pontján sem lehet benézni. Az Országházból, amely megcsillan egy Duna-parton ropogtatott nyáresti Országtorta tökmagzöld tükörglazúrján. A Lánchídból, amely a Hotel Clark tetőlakosztályából nézve állítólag fenségesen önti fényét a Dunába. A Hegyvidék útnak-kereszteződésnek minősülő élethazugságaiból, meg az Egér útból és az Élessarokból, melyekbe a közterület-elnevező helyi főhatalom meg sem kísérelt a közlekedési funkción túlmutató szépséget csempészni. És a magas, pápaszemes európai államférfinak álcázott bölcsészlány archetípusából, akinek óvó főpolgármesteri kezében Budapest valamiért évtizedekig képes jól érezni magát.
Bizonyosan van még ezer hely, szín, szag, érzés, pillanat, amely jelent valamit egy igazi budapestinek. De szeressék ezeket ők, írjanak róla nagyregényt, ez az ő ünnepük. Százötven év nagy idő; túlélték, kiérdemelték. Én innen, Pannóniából csak annyit üzenek: éljen boldogan a székesfőváros még százötven évet. S csináljanak nekünk a benne székelő magas méltóságok olyan Magyarországot, ahonnan nem kell Budapestre költözni. Pestieknek, vidékieknek egyaránt így lesz a legjobb. Legyen hát így.
(Kohán Mátyás, Mandi)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
