Bekérették a román külügybe Zákonyi Botond bukaresti nagykövetet. (Zárójel: egyik legkiválóbb diplomatánkat, akinek érdemeit mi sem mutatja jobban, mint hogy kilenc éve nem váltották le.) Csehország jelenlegi miniszterelnöke siet bizonygatni országa szuverenitását és frusztráltnak nevezi Orbán Viktort, közben Vít Rakušan belügyminiszter szépíti a cseh átállást („az opportunizmusról áttértünk a konstruktív, közös értékeken alapuló európai politikára”). Szlovákia volt miniszterelnöke mindeközben kampányelemet fabrikál Orbán Viktorból háromszázalékos minipártja számára.
Diplomáciai botrány? Igen, a javából. Orbán Viktor tusványosi beszédében áthágta a nemzetközi diplomácia szabályait, nem engedte a román külügyet békésen, titokban demarsolni – pedig nyilván nem véletlen, hogy a román nagykövet nem az Adevărul hasábjain üzent,
ilyen megveszekedett orcátlanságot tényleg csak a titkosság reményében művelhet az ember.
Aztán a helyzetet még jól ki is karikírozta, és megengedett magának egy pikírt megjegyzést a „nem létező romániai közigazgatási egységekről”, melyekkel kapcsolatban megnyugtatta a művelt közönséget: soha nem állította, hogy azok román közigazgatási egységek lennének. Mindez persze beleillik azon gesztusok mintázatába az elvett horvát tengerparttól a nagy-magyarországos sálig, amelyek miatt a trianoni utódállamok sivalkodni szoktak.
Szóval
diplomáciai botrány? Igen. De megérte? Ez most megérte!
Ha azt mondom, nem hibátlan a magyar külpolitika, aligha túlzok. A politikában – annak érdekeken, intrikákon és machinációkon alapuló külügyi csücskében pláne – eredményfelelősség van, mint azt a miniszterelnök 2015 óta lépten-nyomon nagyon helyesen hangsúlyozza. Az pedig megengedhetetlen eredmény, hogy a magyar külügy súlyos szakemberhiánnyal küzd, hogy a Juncker-plakátok óta az uniós bürokráciában nem foghatnak vezető pozíciókat a magyarok, és az eredményfelelősség fénytörésében vizsgálva az uniós pénzek hiánya is külpolitikai kudarc, akkor is, ha az uniós intézményrendszer egyes setét sarkai is súlyosan ludasak benne. Nem kicsit, nagyon.
De az, amit Orbán Viktor Tusványoson demonstrált, a magyar külpolitika legcsodálatosabb oldala. Ez az a jellemvonás, ami miatt a szijjártói külügy már akkor belpolitikai aranybánya volt Magyarországon, amikor a külpolitikát körülöttünk mindenhol máshol még frakkos öregurak rizsporszagú belterjének látta a nagyközönség, hiszen Európa zömében e politikaterület csak a háborúval nemesedett a közélet legfontosabb dimenziójává. Egyszerűségében szép dolog ez:
Magyarország nem hagyja magával feltörölni a padlót, akkor sem, ha szövetségeseink ezt kívánnák.
Ormótlan porcelánbolti elefántkodásnak tűnhet ez a nemzetközi érintkezés, oh, be érzékeny szabályainak tükrében, mégis azt mondom: ezt a meccset végig kell vinni, mert nyerhető. A sikeres szövetségesi együttműködés érdekében le kell szoktatnunk szövetségeseinket arról, hogy a diplomácia jól párnázott színfalai mögött minősített pofátlanságokat vigyenek véghez. Van különbség a nyomásgyakorlás legitim és a pofátlanság illegitim műfajai között: csak hogy amerikai példával éljek, a kettős adóztatási egyezmény felmondása előbbi, Victoria Nuland korábbi európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes külügyi államtitkár, jelenleg külügyi politikai államtitkár Szijjártó Péter elé ledobott alkotmánymódosító ficujkája meg utóbbi kategóriába tartozik.
Közeli s távoli nyugati szövetségeseink lassan észrevehetnék
a nem túl komplex összefüggést önnön pofátlanságuk és a Magyarországgal való együttműködés nehézsége között.
Ez okozza ugyanis azt a valóban faramuci helyzetet, amit Hiller István nemrég úgy foglalt össze nagyon találóan, hogy „a szövetségeseink nem a barátaink, a barátaink nem a szövetségeseink”. Hiába működünk a gyakorlatban szorosan együtt EU- és NATO-szövetségeseinkkel, a politikai kommunikáció szintjén mégis úgy látszik, mintha a világ összes többi, velünk nem szövetséges részével szívélyesebb lenne a viszonyunk, mint velük. Ennek nyitja ebben a pofátlanságban rejlik: Kína nem igényelte még soha a magyar alkotmány módosítását (pedig bizonyára lennének ötleteik), és a kirgiz külügy sem küldött még soha demarsot arról, hogy Orbán Viktor a következő türk csúcson legyen kedves elhatárolódni a finnugor rokonságtól. Aki nem pofátlan, azzal nincs gond sem – akkor sincs, ha még csak nem is szövetségesünk.
Arra kell következtetnem, hogy a diplomáciai nyomásgyakorlás eme végtelenül pofátlan formáját csak Nyugaton művelik egymással a szövetségesek – és hogy kapja ezt mindenki más is a helybéli erősebb kutyától, csak a többiek tűrik és nyelik. Mi pedig
nagyon jól tesszük, hogy elutasítjuk a családon belüli erőszak külpolitikai megfelelőjét.
Jobb hely lesz a nyugati világ, ha ebben mi győzünk – s attól tartok, a Nyugat nagyon meg fog lepődni, milyen könnyű lesz Magyarországgal együttműködni akkor, amikor az arcátlansággal végre felhagynak. Csak érjünk el odáig egy darabban.
(Kohán Mátyás, Mandi)
Kérd az értesítőnket, segítsd munkánkat!
