A ló túloldalán

Különleges anyagból gyúrták a migránsgyámolító embert. Pár hete mi is beszámoltunk egy svéd portál riportjáról, amelyben arról kérdezték az utca emberét, be kell-e fogadnia az országnak a menekülteket. A megszólítottak lelkesen bólogattak: már hogyne kellene, feltétlenül. A buzgalom csak akkor hagyott alább, amikor a riporter rámutatott a mellette álló szerecsen emberre: „Nos, akkor itt a páciens, őt kellene befogadni. Akkor mehet?” A lelkes „befogadók” erre ijedt makogásra váltottak: „Hát, izé, most pillanatnyilag talán nem…”, „Az a helyzet, hogy ezt még meg kell beszélnem otthon…” És így tovább.

Valami hasonló zajlik most Amerikában. Amióta Trump elnök a napokban kijelentette, hogy ezentúl havonta ötszáz illegális migránst telepít a mexikói határról a demokrata párti politikusok által irányított városokba, szinte azonnal leállt a jövevények kötelező befogadásáért lármázók kampánya. Sőt, a kijelölt demokrata „menedékvárosok” frontemberei harsány tiltakozásba kezdtek: köszönik, nem kérik az idegeneket! Legtöbbjük egy lehetséges humanitárius válsággal riogatott, mondván, a jövevények beáramlása rendkívüli mértékben megterhelné a szociális szolgáltatókat, nem beszélve a várható egészségügyi, közbiztonsági és egyéb gondokról. Egyik pillanatról a másikra elképesztő változáson estek át az emberbarát aktivisták – zord kirekesztővé lettek.

– Nesztek, itt van! – üzente az elnök. – Akartátok, megkapjátok. Vegyétek, vigyétek! – Csak hát a nagy tolerancia csupán addig érvényes, míg alakot nem ölt a következménye. Míg a handabandázó testközelbe nem kerül a szembejövő valósággal. Az ám a nagy találkozás!