A rendszerváltás előtt, majd azt követően még jó ideig a politikum, valamint a rádiós és televíziós világ arcunkba tolt ,,nagyjairól” egy elképesztő mélységű, szociográfiával felérő elemzést tett közzé Mező Gábor újságíró, aki a politikai múlt egyik legkiválóbb lélekbúvára.
A rendszerváltozás előtti káderek gyermekei egy két kivételtől eltekintve, jelenünkben abban lelik örömüket, hogy saját sérült gyerekkoruk minden keservéért, a hol itthon hagyott, hol a fél világon végig hurcibált fiatalságuk, azaz ezzel járó gyökértelenségük személyiség torzult keserveiért durcásan és igaztalanul törleszteni próbálnak a hagyományos elveket valló kormányzatunk minden egyes cselekedetén, megnyilatkozásán.
Meggyőződésem, hogy hazátlanságuk ebből az irigylésre egyáltalán nem méltó múltjukból fakad és fullánkjaik gyökerét valahol itt kell keresni. Életük nem a pótolhatatlan kivételesség, hanem a már-már szánnivaló egyedüliségük, magányosságuk szomorú mementója.
Ennek a típusnak egyik, egyre többet nyilatkozó alakja Kepes András, hajdan volt televíziós személyiség, akinek anno politikailag semlegesek tűnő beszélgetős műsorait magam is szívesen néztem és hallgattam. Aztán valahogy neki és társainak elfogyott a lába alól a talaj és rövidebb-hosszabb sértett elefántcsont-tornyos visszahúzódás után újra előszivárogtak és egyre harsányabb kritikusaivá váltak és válnak a jobboldali, patrióta kormányzatnak. Mi mást is várhatnánk tőlük a kivételezett, világpolgári múltjukból fakadóan, minthogy a ,,röghöz kötöttekkel” szemben a haza fogalmát és tartalmát teljesen más dimenzióban értelmezik és szinte törvényszerű, hogy a konzervatív szemlélettel bírókkal harciasan és kritikusan, állandó jelleggel konfrontálódnak.
Több nyilatkozatába is belehallgattam Kepesnek, általában mindegyikből süt a hagyományossal szembeni ellenszenve, a liberális gőgjéből fakadó lesajnáló megvetése. Mező Gábor írása azért szenzációs, mert a Kepes félék múltját és családi történéseik tényanyagát úgy tárja az olvasók elé, hogy utána mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy honnan is fúj a szél. Ez egyáltalán nem ad felmentést számukra, de legalább kapaszkodó ahhoz, hogy értsük őket.
Egy nemrég Kepessel készült interjú egyetlen gondolatára reflektálnék. 2023 októberében hősünk az alábbi okfejtéssel állt elő:
„A magyarság olyan, mint a malária, ha egyszer bekerül az ember vérébe, ott is marad”.
Lehet, hogy Kepes gyerekkorában sok időt töltött afrikai országokban, vagy Dél- Amerikában, egyébként normális embernek szerintem utoljára jutna eszébe a magyarságot a vérben maradó malária kórokozójához hasonlítani. Mondhatott volna bármi mást, de Magyarországon maláriával áriáznia a nyilvánosságban olybá tűnik, mintha nem tudná, hogy földrajzilag épp hol is tartózkodik.
Hasonlóan Kepeshez, az összes fiókból előhúzott, az Orbán kormány ekézésében jeleskedő egykor volt valakiről azt gondolom, hogy kivételezett múltjuk siratása mellett valóban a saját gyökértelenségük az, amiért készségesen beállnak a liberális kánonba és időközönként jelenünk élhetetlenségével sírják tele az étert.
Pedig, ha nem oly viszontagságos gyerekkor jutott volna nekik osztályrészül, akkor talán lehetne fogalmuk patriotizmusról, a hazaszeretet olyan dimenzióiról, ami maláriás agymenések helyett a magyar néplelket, a magyarság mibenlétét mondjuk Petőfi Sándor: Szülőföldemen című versének utolsó versszakában tudná felfedezni:
….Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”…
De Ady Endre A föl-földobott kő című örökbecsűjét is idemásolom, hogy értse, értsék, hogy a magyar vér nem a halál maláriája, hanem életigenlés és ide tartozás ,,SZÁZSZOR IS, VÉGÜL IS.”
Ady Endre: A föl-földobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
Az alábbi linken Mező Gábor írása található, ami véleményem szerint kötelező olvasmány!
https://www.facebook.com/share/p/uDkp7vpMFA5sqFMy/
Bognár Zsolt /Parabolha/
Ha úgy érzed, támogass minket azzal, hogy napi hírértesítőt kérsz! Köszönjük!
