A napokban nagy port kavart Bagdy Emőke nyilatkozata, mely szerint a gendermesék károsak a gyermekekre. A pszichológus álláspontja, hogy a meséknek elsősorban a gyermekek igényeit, fejlődési sajátosságait kell figyelembe vennie, nem pedig egyéb szempontokat. Kitér arra is, hogy ha a gyermeknél azt tapasztaljuk, hogy a normatív többségtől eltérő vonzalmai vannak, a „legnagyobb lelki finomsággal” kell felé fordulni.
Bagdy szerint nagyon fontos, hogy a gyermekeinket is toleranciára neveljük, csak nem mindegy, mely életkorban kezdjük: nem időszerű óvodás és kisiskolás korban, amikor még nem alakul ki és szilárdul meg a kritikai érzék. A médiagépezet szokás szerint beindult: 1000 pszichológus határolódott el Bagdy Emőkétől és nevezte szakmaiatlannak. 5 pontban igyekszem rávilágítani, hogy a „szakmai” kiállásnak valójában mennyi köze van a szakmához.
1) A mennyiség önmagában nem minőség
Sok helyen nagyon fontos, hányan állunk ki valamiért: kocsmai verekedéseknél, futballmeccsen, tüntetésen. Ahol viszont egyáltalán nem: tudományos és szakmai kérdésekben. A tudomány ugyanis módszertan (erről később bővebben), amit nem a vizsgált tárgy vagy az eredményei határoznak meg, hanem az alkalmazott módszerei. Nem 1000 pszichológus kiállására lenne szükség, hanem csupán egyre, aki hajlandó is megvitatni azokat a bizonyos módszereket. Bagdy Emőke eddig is híres volt róla, hogy szívesen vesz részt ilyen kihívásokban, csak hát egy vitán az ember kénytelen a felkészültségére és a kreativitására támaszkodni, amit a progresszívok nem szeretnek. Ott nincs média, aki az ellenfelet ezer csövön alázza, és úgy hozza le a véleményünket, hogy „helyretették Bagdy Emőkét”, az övét meg úgy, hogy „Bagdy visszaszólt”. Nincs továbbá ezer fős (egyébként javarészt nem klinikai szakpszichológusokból, hanem alacsonyabb végzettségű, nem praktizáló és kutatási tevékenységet sem végző emberekből álló) tömeg sem, akik mögé el lehet bújni.
2) Nem létezik a tudománynak sem abszolútuma
A pszichológia komplex tudástár, ami számos iskolát egyesít: analitikus irányzatokat, viselkedéselemzőket, az utóbbiból kifejlődött kognitív tudományokat, illetve a humanisztikus megközelítéseket. Az analitikus kutatások analógiákkal érvelnek, a kutatásuk elsősorban az empátiás kapcsolat (az áttételi és viszontáttételi viszony) klinikai validációjára épül, a kognitív és viselkedéselemző iskolák a merev empíriában és a szigorú okságokban hisznek. Noha nem feltétlenül mondanak egymásnak ellent, egyik sem alkalmas egyértelműen sem a másik alátámasztására vagy cáfolatára, és erre nincs is szükség: a maguk módján különböző célokat szolgálnak. Az egyes terapeuta is alkalmazhatja őket keverten a kliens igényeihez alkalmazkodva, jól kiegészítik egymást.
Nincs ezer, de egy olyan pszichológus sem, aki egyiket vagy másikat kinevezheti a „szakmának”, ráadásul jelen esetben az ezer pszichológushányaveti módon hivatkozik a szociálpszichológiára, ami valóban szakmaiatlan, mert a tudományágak is magukba foglalják a pro- és kontra álláspontokat valamennyi kérdésben.
Velük ellentétben Bagdy Emőke egyébként nem jelölte meg úgy magát, mint „a szakma”, akinek van joga kinyilatkoztatni ennyire szegényes hivatkozással, hogy mi tartozik alá. Hiába próbálják így beállítani, csupán véleményét mondta el. Nem elhatárolódni kéne, nem csőcselék módjára tömegbe verődni, hanem polgárként kiállni és vitatkozni vele. A pszichológusok ugyanis kiemelt felelősséggel tartoznak a közbeszéd minőségéért, az önreflexióba pedig beletartozik az is, hogy nem követünk el olyat, amit másban sérelmezünk.
3) A toleranciáért nem lehet úgy küzdeni, hogy közben megbukunk belőle
Bagdy Emőke véleménye kétségkívül kritizálható. Azonban egyből gyűlöletkeltéssel összefüggésbe hozni úgy, hogy még csak nem is idézzük a sérelmezett sorokat, a személye ellen elkövetett támadás, és mint olyan, egy személyiséget kutató szakmában elfogadhatatlan. Közhelyes, de ilyenkor bukik ki, hogy valójában mindig azok a legkevésbé toleránsak, akik a leghangosabban hangoztatják.
4) Bagdy Emőke pusztán a szakmai múltja okán megérdemli a médiaalázás helyett az érdemi diskurzust, akkor is, ha téved
Lehet szeretni vagy nem szeretni, de nem elismerni őt a szakmában jártas embernek nyílt sisakos barbárság. A magyar Rorschach-gyakorlatban megkerülhetetlen név, a szocializmus alatt valóban kirekesztettként sikerült megvetnie a lábát, és nem véletlenül volt Mérei Ferenc első számú tanítványa sem. Megszámlálhatatlanul sok tankönyv írója és szerkesztője, világszerte tart egyetemi előadásokat, és nem a ZsKF kommunikáció- és médiaszakán, hanem orvostudományi egyetemeken. Azt se feledjük, hogy neki a jelenlegi rendszertől függetlenül ez a véleménye, korábban is ez volt, és Isten adja, hogy megélje, valószínűleg utána is ez lesz. Nem egy vezényszóra csibészeltethető Megadja Gábor, aki egyik hétről a másikra változtat az álláspontján attól függően, hogy a központi akarat kire rendel épp pitbull-támadást. Nem is érdemli ugyanazt a bánásmódot.
5) A kettős mérce elfogadhatatlan
Mint említettem, a pszichológia rengeteg módszerrel és érvelési technikával dolgozik, nincs tökéletes modell. Éppen ezért nem is létezik olyan nyilvánosan működő pszichológus, akinek egy-egy mondatát ne lehetne könnyűszerrel kiragadni a kontextusból és szakmaiatlannak nevezni időről időre. Mégis, ilyen alávaló pogromhullám csak a konzervatívoknak jut. Vajon előfordult-e egyszer is a mélyen tisztelt, szakmáért aggódó 1000 pszichológus részéről, hogy Vekerdy Tamást is hasonló kritikai szempontoknak vetették alá?
Pedig Vekerdy aztán tényleg a pszichológia progresszív Paolo Coelhoja volt, akinek a munkássága kimerült abban, hogy minden, ami autoritás, szar, a gyerek meg csináljon azt, amit akar, mert az jó. Olyanok hagyták el a száját, hogy hülyeség az irányított játék és hogy az óvodának nem feladata még a játékos irányított fejlesztés sem. Aztán olyanok is, hogy ne adjunk színezőt a gyereknek, mert csak behatárolja és kontúrok közé kényszeríti, miközben a természetben nincsenek is kontúrok (úgy tűnik, a finommotoros mozgást se kell fejleszteni). Egyébként feltette neki valaha is a kérdést bárki, hogy elég szakmai-e folyton általánosságban beszélni „a gyerekről”? Merthogy ez is bevett szokása volt, miközben nem mindig volt egyértelmű, hogy ez alatt pontosan melyik korosztályt érti.
A véleményem, hogy tudományos tekintetben hanyagolható figura volt, inkább popkulturális jelenségként értelmezhető. A progresszív média valószínűleg azért helyezte ennyivel a szakmai kompetenciái fölé, mert egyrészt legitimálta a laissez-faire nevelési módszereket, másrészt jókat ment, mikor nyíltan politizált és a rendszert szidta. Természetesen akkor lehetett úgy hivatkozni, hogy a „szakember” meg az „ismert pszichológus” mondta el, miért rossz ez vagy az, és valamiért akkor a mélyen tisztelt 1000 szakmáért aggódó pszichológus sem hányt epét, hogy ne politizáljon egy szakma nevében. Persze, nincs is ilyen kötelezettségük, csak ha egyik esetben ez nem zavarja őket, míg a másikban igen, akkor felmerül a kérdés, hogy valóban a szakmáért aggódnak-e, vagy csak ideológiai alapon lendülnek támadásba.
Végül, annak az ideológiának, ami mindenhol gyűlöletet lát, még abban a mondatban is, hogy „a legnagyobb lelki finomsággal” kell bánni valakivel, nem árt elgondolkodnia, hogy vajon nem ő maga-e a gyűlöletideológia. Mielőtt elkezdenél másokat oktatni, hogy milyen szavakat lehet használni és milyeneket nem, gondolj arra, hogy ezek a szavak nem mindenkiben keltenek gyűlöletet. Ha benned igen, vagy szerinted másokban igen (még akkor is, ha szerintük nem), akkor tarts önvizsgálatot, mert a te lelkivilágod téged jellemez és nem másokat! Nem fog a világ a gyűlöletideológiád komfortzónája köré hajlani akkor sem, ha az szivárványszínű. Dicsértessék!
A Bagdy Emőkét támogató petíciót alig több, mint egy nap alatt 18 ezer ember írta alá. Itt támogathatod Te is!
(Tibiatya.blogstar.hu)
Oszd meg a barátaiddal is!
