Őszintén meg kell mondanom, hogy már több hónapja sorra kaptuk a nemzeti táborhoz tartozó ismerőseinktől, barátoktól, idegenektől az e-maileket és telefonhívásokat, amelyekben arra buzdítottak – egyre hangosabban – bennünket, szervezőket, hogy most már tényleg induljon el a békemenet, mert újra meg kell védeni a hazánkat, a szuverenitásunkat.
Bár csábító volt a gondolat, mégis ellenálltunk ennek, mert úgy éreztük, hogy még nem jött el az a bizonyos pillanat, a békemenetet pedig nem lehet, nem szabad elinflálni, elkoptatni. Néhány hete azonban már világossá vált: nem lehet várni tovább, eljött a pillanat. Bayer Zsolt, Bencsik András, Csizmadia László, Stefka István, Széles Gábor és jómagam egyformán láttuk ezt, és a Civil Összefogás Fórum (CÖF) elindította a szervezést. A február 25-i hódmezővásárhelyi polgármester-választás eredménye ismeretében pedig nem lehetett tovább várni a nyilvános bejelentéssel sem, amely 26-án meg is történt: március 15-én lesz békemenet.
Egyetlen kérdésre kell igazából válaszolni: miért kell ismét az utcára vonulnunk?
Egyszerű a válasz: azok a veszélyek, amelyek életre hívták az első, emlékezetes békemenetet – amelyen a „Nem leszünk gyarmat!” molinó mögött sorakoztunk fel –, ma is fennállnak, sőt ma még talán erősebben, átfogóbban, koncentráltabban, mint akkoriban. Hiszen most parlamenti választások közelednek, és elveszíthetünk mindent, amit felépítettünk az elmúlt években.
Ebből következik a legelső üzenet: meg kell védenünk a nemzeti szuverenitásunkat, hagyományos értékeinket és életformánkat azokkal a külső és belső támadásokkal szemben, amelyek ezeknek az értékeknek a lebontására törnek.
Világos, hogy kik állnak a törésvonal egyik és másik oldalán. A nemzeti táborral szemben ott vannak a globalisták és kozmopoliták, a globális pénzügyi elit, amely azt akarja, hogy a bevándorlás törvényes folyamattá, életünk részévé váljon, ezáltal az országhatárok semmissé váljanak, a nemzetek oldódjanak fel egy kevert fajú, csúcsföderális Európai Unióban.
Azt akarják, hogy mostantól már ne csak a háború elől menekülő embereket kelljen befogadniuk az európai országoknak, hanem a gazdasági bevándorolókat is, akik kizárólag a jobb élet reményében jönnek Európába. Egy olyan szép új világot akarnak, ahol nincsenek nemzetek, nincsenek határok, mindenki oda megy, ahová akar, és ebben semmilyen állami törvény nem korlátozhatja őt.
Azt akarják, hogy felejtsük el, adjuk fel évezredes európai kultúránkat, oldódjunk fel egy kozmopolita sokféleségben, felejtsük el a hagyományos polgári családmodellt, és helyette a hetvenkétféle nemi identitásban fedezzük fel magunkat. Azt akarják, hogy szakítsunk a kereszténységgel, a kereszténység egy legyen a választható, egyenrangú vallások sorában, és azt is akarják, hogy fedezzük fel az iszlámban rejlő értékeket is.
A veszély azért nagy, sőt nagyobb, mint 2012-ben, mert amíg ez idáig egy fősodratú véleményuralomról beszélhettünk, addig mára egyre több nemzetközi szervezet döntéshozatali szintre emeli, intézményesíti a globalista-kozmopolita világszemléletet. Tehát véleményből döntés lett, „világmegváltó” gondolatokból határozat, ítélet, kényszerítés!
Erre példa, hogy Székesfehérvárnak az Európa kulturális fővárosa címre beadott pályázatát egy uniós bizottság azért ítéli és utasítja el, mert az a római és görög kultúrára, a kereszténységre, illetve a fehér emberekre alapozódik. De különösen veszélyes az, hogy az elmúlt évtizedekben csak sóhivatalként működő ENSZ hirtelen feléledt Csipkerózsika-álmából, és a migráció kérdésében az összes tagállamára rá kívánja kényszeríteni azt a globalista álláspontot, amely a bevándorlást csak és kizárólag pozitív folyamatként értelmezi. Inkább maradt volna sóhivatal az ENSZ, mintsem a globalista elit végrehajtó szerve és játékszere.
A globalisták, Soros György és társai számára Magyarország váratlan kihívást jelent, mert szokatlan erővel és elszántsággal áll ellen a nemzeteket eltüntetni akaró törekvéseknek, jöjjenek azok bárhonnan, külső vagy belső erőktől. Ezért hatványozott erővel próbálnak minket megtörni, beállítani a sorba; és mivel látják, hogy Orbán Viktor és kormánya soha nem fog engedni a nyomásnak, ezért a választásokon próbálják megbuktatni a kormányt.
Ezért kell a békemenet: újra, hatványozott erővel meg kell védeni azt a kormányt és azt a nemzetet, amelyik újra Európa egyik utolsó védőbástyájává vált.
A második üzenet: a békemenet nem kirekesztő, hanem befogadó. A békemenet nem mélyíteni akarja az árkokat és a törésvonalakat, nem megosztani akarja az országot, hanem felkínálja minden magyar embernek, minden honpolgárnak, hogy csatlakozzon hozzánk. Még pontosabban: a békemenet keményen fellép azon politikai körök, pártok, nemzetközi intézmények ellen, amelyek a magyar szuverenitást és a magyar kulturális identitás alappilléreit akarják felbomlasztani, megszüntetni.
Őket nem fogadjuk be, ellenkezőleg. De befogadunk mindenkit, aki ezt a nemzetet, ezt a hazát magáénak érzi, aki értéknek tartja az országot, aki kiáll a nemzeti érdekek védelme, a határaink védelme mellett. A békemenet tehát valóban békejobbot nyújt azoknak, akik egyfajta nemzeti minimumot elfogadnak, akik szeretnek ebben az országban élni, akik nem támadnak a hazájukra és nem keltik a világban a rossz hírünket.
És jól tudjuk azt, hogy ezek az emberek vannak többségben ebben az országban, amit például azok a felmérések is jól mutatnak, amelyek szerint az emberek döntő többsége pártállástól és politikai beállítottságtól függetlenül valós és nagy veszélynek tartja a migrációt, egyetért a határok megvédésével, az ország kultúrájának megvédésével.
Nem csak azokat a honpolgárokat hívjuk tehát a békemenetre, akik mindenben egyetértenek a kormánnyal, hiszen az Orbán-kormány sem lehet tökéletes. Nem probléma az, ha valaki másként gondolkodik például az adózásról, mint a kormány, ha mást gondol a közmunkáról, ha másképp képzeli a környezetvédelmet, az ország energiaellátását, ha másképp szervezné meg a kulturális életet, vagy máshogyan alakítani az élsport finanszírozását – és még sorolhatnám a szakpolitikai kérdéseket, amelyekben természetes a vita, az érdekek és koncepciók ütköztetése.
Nem kell mindenben egyetértenünk, csak abban, hogy ezt az országot, ezt a nemzetet meg akarjuk tartani, meg akarjuk védeni és fel akarjuk emelni. Ha ez az alappillér megvan, akkor mint jobboldali, konzervatív, keresztény vagy baloldali, szocdem és nemzeti liberális emberek, de elsősorban mint magyar honpolgárok megtalálhatjuk egymással a közös hangot.
És a harmadik üzenet: mi, nemzeti beállítottságúak valóban demokraták vagyunk, mert nem nézünk le senkit, nem tartunk senkit másodrangú állampolgárnak. Szemben azokkal a baloldali-neoliberális körökkel, pártokkal és politikusokkal, akik elitista gőggel kezelik a népet, és szent meggyőződésük, hogy kizárólag ők tudják, hogyan kell élniük és gondolkodniuk az embereknek.
Ők azok, akik a demokratikus döntéshozatalt, a népszavazásokat kifejezetten károsnak tartják, mert szerintük a „csőcselék” csak rossz döntéseket hozhat; ezért akarják azt, hogy a döntéseket szűk elitcsoportok hozzák meg a népek felett.
S ők azok, akik a közép- és kelet-európai országokat még mindig nem fogadják el a nyugatiakkal egyenrangúnak, még mindig fölényes és leereszkedő módon akarnak kioktatni minket arról, hogy hogyan kell élnünk a XXI. században, és fittyet hánynak arra, hogy megértsenek minket, miközben mi már nemhogy megértettük, de ki is ismertük őket.
Mi tehát valódi egyenrangúságot akarunk Európában és az unióban. Nincsenek alá- és fölérendelt országok, Magyarország, Lengyelország és a többi közép-európai ország szava ugyanannyit ér, mint Németországé és Franciaországé.
Tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, sem a kormányunk, sem mi. Tudjuk, hogy csak a Teremtő tökéletes, mi csak törekszünk arra, hogy jobbak legyünk. Ezért menetelünk.
A szerző politológus
(Fricz Tamás, magyaridok.hu)
