Vége a küzdelemnek, mert bebizonyosodott, hogy a többség van többségben? Nem, nincs vége, még akkor sem, ha a normalitás eszméje és az azt támogató politikai erőtér lélegzethez jutott, miközben a vesztes agresszor még a döbbenet hatása alatt lábadozik. De kétségünk ne legyen, újra erőt gyűjt, arról győzködve az „eltévedt sokaságot”, mennyivel élhetőbb világ a globális centralizmus, a nemek kavalkádja, a gender, miközben újra elindul megrontani gyerekeinket az „érzékenyítés áldásával”.
Képviseli, amit minden hadvezér, köztük Napóleon is, hogy nem elég a csatát, a háborút kell megnyerni. A háború ugyanis korántsem ért véget, mert az élet legyőzése vagy megmentése az igazi tét, a küzdelem valódi célja. A jobboldali értékőrzés sikere, hogy a normalitás a magyar választók realitásérzékének köszönhetően képes volt hangos győzelmet aratni. Siker volt, de leginkább példa Európa többi nemzetének, és a normalitás párti emberek tömegének. Remény arra, még nincs itt a gonosz ideje. Bármilyen mélyre is taszítják az értelmet és a józan észt, az ember mindig képes fölállni és megálljt parancsolni az értékeit támadó erőknek. Az Orbán-kormány választási eredménye, a kétharmados parlamenti többség tűpontos találat az ármány testén, de még nem halálos döfés. Még a világ óvatosan tekint arra, ami történt, és nem hiszi, saját tapasztalatai okán, hogy az ellenfél az eredmény láttán feladná, ne kezdene őrjöngő csapkodásba, sárdobálásba és ne próbálná kiforgatni mindazt, ami történt. Pontosan ezt teszi, és még inkább ezt fogja erőltetni.
A háború ugyanis folytatódik, mert annak befejezéséhez két út vezetne: vagy végső megsemmisítő csapás, vagy a szemben álló két fél belátásán alapuló megegyezése. Egyik sincs napirenden. A magyar győzelem csak remény, de nem végeredmény. A megegyezéshez pedig az emberiség érdekeit képviselő partner kellene, az ellenfél azonban nem ilyen. Ami viszont jellemző az alapértékeket támadó oldalra: a rombolás elmélete, a pusztítás ideológiája, a káosz megteremtésének a vágya és stratégiai célja. Fel kell hát készülni az újabb fordulókra, és véletlenül sem szabad pianóba tenni a harci kedvet. Ráadásul lendületbe jöttünk. Amíg 2019-ben elmélázott az értelem, 2022-re visszanyerte a küzdőképességét. Miért állna le? Miért engedné át ismételten a kezdeményezést, és tenne úgy, mint egy jóllakott óvodás az ebéd elfogyasztása után? A hatalom megszerzése erőt és kitartást követel, de annak megtartása bátorságot és eltökéltséget. A hatalom csak látszatra kényelmes pozíció, korántsem az. Igaz ugyan, hogy semmi más nem lehet gálánsabb, megbocsátóbb és önzetlenebb az erőnél és az erőből következő hatalmi pozíciónál.
A bátorság viszont éppen ahhoz kell, hogy a védelmet garantálja. A belső elhajlókkal akkor is le kell számolni, ha azok „megtértek” a győzelem árnyékában. Minderre azért van szükség, mert az ellenség harcmodort fog váltani. Ismét az operatív, inkább rejtőzködő, konspirált módszereket fogja előtérbe állítani. A nyílt sisakos korszaknak vége, legalábbis az ő szempontjukból. Nincs esélyük – rövidtávon semmiképpen – az erőterük növelésére. A jobboldali táborba beépített besúgók hada is kiszáll egy időre, hisz célvesztett lett a vereség miatt. A tömegek támogatása – mármint a betolakodó ellenség szempontjából – nagyságrendekkel fog csökkenni. A hangoskodás megmarad ugyan, de a hallgatóság ingerküszöbe magasabb polcra kerül a következő két-három évben. Vagyis az ő szempontjukból itt az idő a változtatásra.
Nem egy kiemelt személyt próbálnak majd menedzselni. A számukra igazán értékes kapcsolatokat elrejtik, kivonják az ütök-kapok akciókból. Olyanokat kínálnak fel pofozózsáknak, akik feladata a figyelemelterelés lesz. És mindeközben a beépülés technikáját csúcsra járatva nagyobb hangsúlyt helyeznek a nehezebben felderíthető pozíció építésére. A baj az, hogy ebben sokkal jobbak, mint a nyílt politikai csatákban. A sorozatos vereség pedig érv amellett, hogy olyan területen erősítsék hadállásaikat, mely igazán az ő világuk. Mondhatnánk, hogy akkor oda nem megyünk utánuk, és nem ott ütközünk meg, de ez képtelenség, hisz a teljes földgolyó harci terület. A politika világa pedig folytatólagos csaták színtere. Nincs már úriemberek közötti íratlan szabály, mert nincsenek partnerek ehhez.
Nem az a kérdés, elfogadjuk-e a feltételeket, hanem az, hogyan készüljünk fel az új módszerek ellen. A legfontosabb tétel, hogy nem tekintjük lezártnak a politikai harcot. Nem gondoljuk, hogy a béke eszközei elégségesek a látszólagos nyugalom megőrzéséhez. De ami a legfontosabb, támadóállásban maradunk. Az emberi értékek, a normális világ alaptételeinek a védelme nem verbális szólam, hanem cselekvési kényszer. Ha ők a mélyben settenkedve konspirációt erőltetnek, akkor ott kell megütközni velük. Ráadásul mindez még jó hír is lehet, hisz a felszínen a perpatvar csendesebb szakaszba kerül, és kevésbé zaklatja fel az emberek sokaságát, fenntartva a békés élet illúzióját.
S ha eldöntetett a folytatás, legfontosabb a saját sorok megtisztítása, ezzel is erősítve a védelmet. Nem szabad elnézni a botlásokat, vagyis a kollaborációt, mondván, nehéz idők voltak, és még a ló is megbotlik, pedig négy lába van. A lónak szabad. A politikai világ szereplőinél ez a legkevésbé megbocsátható bűn. 1552-ben, Eger várának védelme idején a legsúlyosabb büntetés járt érte. Manapság elég, ha távozik a „megtévedt”, mert ennek hiányában fölösleges bármiféle koncepciót gyártani a végső győzelem reményében. Fontos azonban tudni, hogy a lojalitás nem elvtelen mosolyról és hajlongásról ismerszik meg, hanem a szakszerű munkavégzésen keresztül nyer bizonyságot. Ha erős, támadó szellemű védelmet szeretnénk, előtérbe kell állítani az igazi hozzáértést, a kötelező, bölcsességen alapuló szerénységet és áldozatvállalást.
Persze hangsúlyozni kell, hogy mindez a jövőre, és az operatív életre vonatkozik. Mert most jó érzés a győzelem íze, bárki bármit is tett, vagy nem tett érte. A siker közös, és az esély is közös marad, csak meg kell ragadni.
A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke.
(Földi László, magyarnemzet.hu)
Add tovább!
1 Comments