Eleinte szomorúan néztem az úgynevezett pedagógussztrájkot. Ez a szomorúság azonban igen hamar átcsapott először dühbe, majd hamarosan felháborodásba. Felsőoktatásban részt vevő oktatóként megpróbáltam megérteni a lázadókat és beleélni magam a középiskolai kollégák lelkivilágába. Először az döbbentett meg, mennyire ápolatlanok voltak egyesek a szervezők közül. Aztán kifejezetten szégyellni kezdtem magam, amikor azt láttam, ezek a tanárok hagyják, hogy a gyerekek szájából trágárságok hangozzanak el. Ekkor már messze voltam attól, hogy megpróbáljam szimpátiával követni az eseményeket.
Nem szeretném részletesen megismételni azokat a véleményeket, amelyekkel a társadalom jó része reagált: közönségesek, felhasználják a gyerekeket politikai szerepvállalásra, kihasználva azt, hogy minden gyerek örül, ha lóghat; bedőlnek, sőt végrehajtják azt, amit bizonyos pártok és csoportosulások akarnak tőlük, amikor rájuk telepednek; megtagadják a munkavégzést; jogosan követelnek magasabb bért stb. Inkább néhány olyan jelenséget szeretnék felhozni, amelyeket hónapok, sőt évek óta megtapasztaltam szűkebb és tágabb környezetemben egyaránt.
A Coviddal kezdem, amikor szülők tízezrei tanultak meg online tanítani (!), mert nem minden iskolában és nem minden tanár végezte el ezt a munkát. Tudok olyan vidéki általános iskoláról, ahol a tanítónő – nagyszerű kivételként – a feladatokkal felkereste a gyerekek otthonát, illetve a kapuban átadta őket, majd összeszedte a megoldásokat, kijavította és megmagyarázta a tudnivalókat, végül visszajuttatta azokat a családokhoz. Országszerte viszont a szülők többsége emberfeletti munkát végzett a saját munkája mellett.
Vázolom azonban a Covid utáni helyzetet is. Fő kérdésem máris: hogyhogy nem nyáron sztrájkoltak a pedagógusok folyamatosan? Megtehették volna a tavaly már sporadikusan elkezdett mozgolódások után. Nem, ők vártak a tanév megkezdéséig, és azóta permanensen tüntetgetnek tanítás helyett. Akárhogy nézzük is: ez munkamegtagadás. Ez az időmegválasztás, illetve a hétről hétre megszervezett folyamatosság is kristálytisztán mutatja, hogy már rég nem a fizetésemelésről van szó, hanem politikai heccelésről.
Ezért is bosszantó, hogy például hallottam egy kvalifikált mérnöktől, hogy a tanárok „tengődnek”. Valószínűleg mások is így gondolják ezt, miközben látható, mennyi pedagóguscsaládnak van több autója, nyaralója, wellnesshétvégéje, ami persze egyáltalán nem baj, de a tengődés szerintem költői túlzás. De felhozhatom azt az elképesztő eljárást is, hogy tavasszal sok iskola kapujára kitűztek egy molinót azzal a szöveggel, hogy „Ki fog minket tanítani?”.
Ha valami, ez igazi heccelés, és persze tömény demagógia, mert egy ilyen kérdés nyilvánvalóan nem gyerek- vagy félfelnőtt agyakban születik meg, pláne annak fényében, hogy igen sokszor tapasztaltam és tapasztalom ma is több általános iskolában, hogy hat óra helyett már tavaly év vége felé is négyet tartottak meg, pedig az adott tanár bent volt az iskolában. A gyerekeket kiküldték az udvarra focizni vagy éppen haza, ami persze váratlan intézkedések megtételére kényszerítette a szülőket.
Ami pedig a középiskolákat illeti: sokan vagyunk, akik aggódunk például az érettségi előtt állók miatt: ki adja meg vagy adja vissza a gyerekeknek a felkészülés lehetőségét és a tanuláshoz való jogukat?
Ez a pálya hivatás, amit a lelkiismeretlenség, netán a szabadosság nem veszélyeztethet. És pont ezért nem szabad felvonulásokra, transzparensek mutogatására vagy éppen ülősztrájkra buzdítani a gyerekeket, akik épp ebben az életkorban a legbefolyásolhatóbbak, és nem látják a mögöttes szándékot, csak a jó bulik lehetőségét.
A szerző nyugalmazott egyetemi docens
(Molnár Judit, magyarnemzet.hu)
