Dopeman: Magyarország rémálma

Összenő, ami összetartozik? Ez a politikai örökzöld ötlött az eszembe, amikor arról értesültem: a Dopeman művésznevű rapper az MSZP támogatásával indul a józsefvárosi időközi választáson. A szocialisták talán úgy okoskodtak: problematikus a jelölt, de nem kell a nulláról felépíteni – ismertsége a bulvár világában ajándék szavazatokat hozhat a pártkonyhára. Ám abba nemigen gondoltak bele, hogy a szavazólapon csak a polgári nevét – Pityinger László – lehet feltüntetni, ami sokaknak nem kolompol, így kontraproduktív hatású.

A bizarr dolgokra fogékony média mindenesetre szenzációként kezeli, hogy a rapper politikai pályára lép, dobbantónak pedig épp a sokat megért VIII. kerületet szemelte ki. Ennyire rövid a politikai emlékezet: e sorok írójának is megadatott már tévéstúdióban vitatkozni a könnyűzene világából folyton kitüremkedő provokatív előadóval, hogy az általa alapított Maffiapárt mennyire vehető komolyan. Azaz nemcsak politikus volt korábban, de pártelnök is. (Úgy keveredtünk össze, hogy a sajtóvitában a kolléga lemondta a részvételét. Már a taxiban ültem, amikor felhívtak: elfogadom-e beugró vitapartnernek Dopemant? Az élet egy kaland, gondoltam, fenntartva véleményemet, hogy nem minősíthető sajtómunkásnak.)

A józsefvárosi politikai megmérettetés azonban nem holmi beugrás: Molnár Gyuláék pártja nyilván átgondolt, felelős döntést hozott, amikor úgy határozott, hogy a nevére veszi Dopemant, aki „gengszterrapper, nem pedig rózsalovag”. Talán úgy ítélték meg: ez való a józsefvárosiaknak.

S bizonyára megmelengette a szívüket az a 2013. őszi emlék is, amikor Dopeman – még a baloldali összefogás miniszterelnök-jelöltjének, Bajnai Gordonnak a ceremóniamestereként nem csupán közreműködött Orbán Viktor hungarocellszobrának a ledöntésében, de bele is rúgott a fejébe. Előtte persze elénekelte a Himnusz általa átigazított trágár változatát. A hatóságok garázdaság és nemzeti jelkép megsértése miatt gyanúsították meg – ám ez esetben nem is a jogállam erőtlensége vagy engedékenysége a fő probléma, hanem az, hogy a magyar szocialisták politikai szereplőként szalonképesnek, vállalhatónak tekintik ezt a szalonképtelen és vállalhatatlan alakot. Bajnai Gordon szimata annak idején megbízhatóbban működött: úgy eltűnt a szobordöntő performansz színhelyéről, mint a kámfor.

Dopemant annak idején nem vették fel a jogra, ám ettől előszeretettel jogászkodik. Nem igazán érzékeli, hogy a büntetlen előélet nem jelent automatikusan morális feddhetetlenséget. Nem érzi az olyan kijelentések súlyát sem, hogy bármely párttal együttműködött volna céljai – elsősorban a fiatalok helyzetének javítása – érdekében, de csak a szocialisták voltak nyitottak az elképzeléseire. Az ember egyszerűen nem működik együtt bármilyen párttal. Mint ahogy egy párt sem bármilyen jelölttel.

Dopeman szerint, ha egy politikai erő megnyit egy bizonyos ajtót, nyit egy bizonyos irányba, s támogatni kíván egy olyan hanghordozást vagy karakteres megmondást, amit ő képvisel, akkor ezzel nincsen semmi probléma. Szerintem meg van. Akárcsak azzal az önképpel, amely szerint a korábbi dalaiban megfogalmazott szabadszájú kritikák „építő jellegűek” voltak. Nem: a trágárság az trágárság, a blaszfémia az blaszfémia. „Bennem pozitívan lehet csalódni” – kínálja a politikai portékát, és mindjárt ideológiát is gyárt hozzá: „Vége van annak a politizálásnak, hogy reszeljük a f…ngot a semmiről, és akkor higgyenek nekünk, mert szemüveg van rajtunk meg öltöny. Megjelenik egy új hang, egy karcosság.” (Képzavar az eredetiben.) A karcos kampány jegyében mindjárt stúdióba is vonult, hogy húsz év után újra felvegye a „Nyócker” himnuszát. Gondolom, annyira azért nem lesz karcos, hogy benne maradjon a „nyomorult gettó” megfogalmazás.

Kocsis Máté józsefvárosi polgármester, amikor először hallotta a hírt, nem tudta, hogy az komoly-e; és amikor megtudta, hogy komoly, nem tudta, hogy sírjon-e vagy röhögjön. Nem tudom, miért motoz a jelenség kapcsán folyton a fejemben Dopeman aranylemezének címe: Magyarország rémálma.