Bognár Zsolt rendkívüli megemlékezése Bubik Istvánról – /Bubik István halálának 20. évfordulójára/

2004. november 28-án reggel, a 4-es főúton Ceglédbercel közelében, óvatlanul félrenézett a Jóisten. Másképpen nem történhetett volna meg. Mikor a teremtő visszakapta a tekintetét, már késő volt. Megtörtént a tragédia. Autóbalesetben elhunyt a magyar színházművészet korszakos tehetsége, Bubik István. 46 éves korában, fájóan fiatalon, a színházművészet égi társulatához költözött.

Vitathatatlan őstehetség volt, akkora szívvel, hogy máig nem értem, hogy fért el a mellkasában. Már 20 éve nincs közöttünk, de amikor rágondolok, fájdalmasan elevenembe hasít huncut mosolya és felidéződnek bennem együtt töltött katonaságunk emlékezetes kalandjai. Szerepeiről, életpályájáról sokan, sok helyen írtak már, így én most a még pályakezdés előtti Bubik Istvánról szeretnék mesélni. Megidézek egy történetet, ami összekovácsolt bennünket, ami útravalót jelentett számomra és remélem számára is. 2004 tragikus novemberi pillanatáig, találkozásaink alkalmával mindig szóba hoztuk ezt a csínytevésünket.

Megadatott, hogy 1976-ban együtt vettek fel bennünket a Színház és Filmművészeti Főiskola színész főtanszakára. Úgynevezett előfelvételisekként – akkor még ilyen idők jártak – a tanulmányaink megkezdése előtt 11 hónapra katonának kellett bevonulnunk. Ennek helyszíneként a jánoshalmi helyőrséget jelölték ki számunkra.
Senki előtt nem lehet kétséges, hogy bohém, a művészpálya iránt elköteleződéssel bíró gyerekemberekként mekkora „komolysággal” viseltettünk egy addig nem ismert zárt rendszer, a sorkatonaság, mint utóbb kiderült lélek és test próbáló világa iránt. Név szerint Lesznek Tibor, Sipos András, Balikó Tamás, Bubik István, Dánielfy Zsolt és Bognár Zsolt, azaz jómagam voltunk a feljebbvalóink kitüntetett figyelmével kísért előfelvételis „színészek”. Még kimondani is rettenetes, hogy hatunk közül már csak a két Zsolt van életben.

Nem szeretnék elveszni a számtalan sztori felidézésében, amelyek alanyai a hat előfelvételis színészpalánta és a megregulázásunkra mellénk rendelt őrmestertől az alezredesi rangfokozatig terjedő „tanári kar” voltak, mindenesetre így utólag, a megszépítő messzeség távolából kijelenthető, hogy mi is megértük a pénzünket, ugyanakkor a rangban felettünk álló tisztesek és tisztek is mindent elkövettek azért, hogy „emlékezetessé” tegyék számunkra a velük eltöltött 11 hónapot.
Az alábbi kaland kizárólag kettőnk emlékezetes története.
1976-ban a katonai létesítményeket, így a laktanyákat is látványosan kellett védeni a gaz, imperialista nyugat kíváncsi szemei elől, ezért – amolyan szocialista logikával – hatalmas transzparensek hirdették a laktanyák környékén, hogy fényképezni tilos, ezzel értelemszerűen felhívva a figyelmét minden rossz szándékú, kapitalista settenkedőnek, hogy extra jelentőséggel bíró helyszínen járnak.

Ennek a szocialista típusú „védelemnek” élőerős emberanyagaként nekünk előfelvételiseknek és a többi katonaköteles „szerencsésnek” a laktanyánk különböző pontjain váltott műszakban, éjjel és nappal őrséget kellett állnunk, hogy a kerítésen be ne mászhasson idegen elem, hogy a „követendő” szocialista erkölcsöt ki ne figyelhesse a gaz ,,ellen” és elő ne fordulhasson, hogy valaki esetleg galádul meglesi és számba veszi harci arzenálunk MÉH-telep szintű, de azért a világot így is elrettenteni képes „erejét.” El lehet képzelni, hogy milyen odaadással és lelkesedéssel végeztük 18 évesen, főként éjszakai szolgálatban a haza védelmének eme nemes feladatát.

Történt ugyanis, hogy az egyik szolgálatunk során megunva a csillagos, máskor vaksötét ég bámulását, István és én úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk az őrhelyeinket és elugrunk az ügyeletes tiszti épület folyosóján található kávégéphez felfrissíteni magunkat. Sajnos hiba csúszott a számításunkba, mert amikor az „üti” szoba sarkához érve befordultunk, a szinte teljes sötétségben szemben találtuk magunkat az ügyeletes tiszt feketeségbe burkolódzó zord sziluettjével, aki velünk együtt, épp akkor, hajnali két órakor érezte szükségét éjszakai sétája megtételének. A tiszttől körülbelül 20 méter távolságban mindketten sóbálvánnyá váltunk néhány pillanatra, természetesen a tiszt is, hiszen kölcsönösen nem hittünk a szemeinknek, majd felismerhetőségünk még kétes távolában, egy alakilag tökéletesen végrehajtott hátraarccal, vaddisznó csordát meghazudtoló csörtetéssel kezdtünk vissza galoppozni elhagyott őrhelyeink felé.

Miután teljes menetfelszerelésben voltunk, hátunkon a lifegő lőfegyverrel, oldalunkon kulaccsal és egyéb fémből készült eszközök garmadával, a helyszínről történő távozásunk csattogását, csörömpölését – ami felért egy ütős zenekar „full”hangzásával – nagy valószínűséggel még a szomszéd településen is hallani lehetett és mindenkit felébreszthettünk jóízű álmából, amiért így utólag is elnézést kérek.

A lélekszakasztó rohanás közben megbeszéltük, hogy mivel perceken belül nagy valószínűséggel az egész laktanyában riadókészültséget fog elrendelni a tiszt, így mondjuk azt, hogy mi el nem mozdultunk, semmit nem láttunk, semmit nem hallottunk. Istvánnak még annyit odavetettem futás közben,hogyha a külön-külön történő kihallgatásunknál azt állítanák bármelyikünk őzkeszemű tagadását hallva, hogy annak nincs értelme, mert a másikunk már mindent töredelmesen bevallott, akkor ennek ne üljünk fel, tartsuk egymás felé tett ígéretünket. Természetesen riadó volt, hosszú ideig „kihallgattak” bennünket külön-külön és sejtésemnek megfelelően bedobták ellenünk „a másik már vallott, kár tagadni” taktikáját, de nem törtünk meg. Egymásnak tett fogadalmunkat megtartottuk, hallgattunk a nagy ,,kalandról”, mint a sír. Füllentettünk ez nem vitás, de „vallatóink” is ezt tették, így összességében döntetlenre hoztuk ki a rabló-pandúr mérkőzést.
Noha kétségtelen, hogy a haza védelmét „kockára tettük” egy éjszakai kávéért, de ennél fontosabb volt számunkra, hogy megismertük az egymás melletti kiállás felemelő érzését, összekovácsoló erejét.

Istvánról elmondható, hogy akit a barátságába fogadott, az iránt tűzön-vízen át hűséges volt. Ügyeiben következetes, tehetségében utolérhetetlen olyan nagybetűs személyiség, kinek habitusa, stílusa, sármos eleganciája, úriemberhez méltó viselkedése úgy hiányzik jelenünk sok esetben ön – és másokat feladó világából, mint egy falat kenyér.
Felnőtt egy generáció a halála óta és nekünk, akik még személyesen ismerhettük őt, csupán annyi feladatunk van, hogy emlékeztessünk rá és jelezzük a jelen és a jövő generációi felé, hogy élt köztünk egy olyan színművész, aki iránytű volt, aki pajtás volt, akiért rajongani nem csak a színpadon, de az életben is lehetett.
Csak remélni tudom, hogy odafent már rengeteg hozzá méltó szerep eljátszásán van túl és minden alkalommal maradéktalanul megörvendezteti – ahogy itt a földön is tette – égi publikumát.

Bognár Zsolt/Parabolha/

Kérjük a segítségedet! 

Wittinghoff minden pert megnyert ellenünk és elárverezik a lakásunkat, ha nem fizetünk neki!