Bognár Zsolt nagyon komoly írása a telefonfüggőségről – Van oka, hogy erről írt

A világ polgárai olyan mennyiségű információhalmazban élnek, de helyesebb, ha azt mondom, hogy inkább vergődnek, mivel mindenre és annak ellenkezőjére is azonnal találnak példát képben, hangban és írott formában. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik.

Kijelenthető, hogy agyi impulzusaink szerfüggővé váltak technikai eszközeinktől. Buszon, villamoson, metrón, szinte mindenki nyomogatja a telefonját, híreket olvas, játszik, viszonyít, szervez, zenét hallgat és így tovább. Külső szemmel olyanoknak tűnhetünk, mint egy kobra kígyó delejezettjei, akik a kezükben tartott mobil gombjaival tartják transzban saját magukat.

Lassan, de biztosan ott tartunk, hogy nem az ember vezérli a technikát, hanem a technika az embert.
A telefon-függőség szenvedélybetegsége végtelenül könnyen ellenőrizhető. Hiányában, mondjuk, ha tudatosan vagy véletlenül otthon felejtettük eszközünket, akár csak egy órányi időszakra is, figyeljük meg, hogy reflexszerűen hányszor is nyúlunk a zsebünkbe, táskánkba, hogy a mobil-kontaktus lehetőségének illúzióját érezzük és hogyan is hasít belénk a mobil nélküli elveszettség érzete, a mi lesz most velünk pillanatnyi ,,rettenete.”

A telefonfüggés káros velejárója, hogy valóban olyan mennyiségű az információ, hogy egyre immunisabbá és közönyösebbé válhatunk mindenre, ami körülöttünk történik. A világ befogadható extremitása a végtelenségig persze nem fokozható, az ingerküszöbünket csak az egyre szürrealisztikusabbá váló valós, avagy fakenews sztorikkal lehet – ha lehet egyáltalán – ideig-óráig fenntartani. Ennek szükségszerű velejárója, hogy a valóság mindennapos, emberléptékű eseményeire már fel se kapjuk a fejünket.

Egy példával élve, jól emlékszem, 15-20 évvel ezelőtt is el-elcsattant néhány vitriolos alpáriság a nyilvánosságban, de napjainkra egy ,,menj már anyádba” minősítés csak szeriőz szépirodalom ahhoz a közönségességhez képest, ahová letornázta magát az írástudók jó része.
A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy képesek leszünk-e megmaradni embernek, hogy személyiségünk ne zülljön tovább a technika csodái által. Hiába a tengernyi műszaki vívmány, az emberek nagy része ennek ellenére mégis egyre betegebb és magányosabb.

Akkor hát, hogy is van ez?
Gondolkodásunk, viselkedésünk éppen ezért ne legyen elvont az élettől, a valóságtól. A hatalmas tudásmennyiség, amit belegyömöszöltünk egy okoseszközbe, ne jelentse egymás iránti empatikus viselkedésünk elvesztését. Gesztusaink, kezünk billentyűket ütögető monotóniája ne vezessen az egymás iránti érdeklődés lanyhulásához. A születés, a halál misztériuma igenis jelentsen katarzist, kinek milyet, örömmel vagy fájdalommal telit és ne csupán szelfiképek özöne és pár szavas üzenetek jelentsék az ember és ember között fennálló értekezés lehetőségét és minőségét.
Valós mosolyunk, valódi könnyeink, egymás iránti érzelmeink szemtől szembeni megélése az emberhez méltó kifejeződés eszközei.

A falanszter világ ,,ember robotjaivá” válva, ha nem teszünk ez ellen semmit, elvesztjük azt a többletet, amiért embernek születtünk. Nem azt mondom, hogy a technika vívmányait ne használjuk, de felteszem a kérdést, családunk tagjaival, barátainkkal töltünk-e annyi időt, mint a mobilunkkal? Ha az erre adott válaszainkat meghánytuk-vetettük, akkor ki-ki a maga szintjén próbáljon tenni azért, hogy a mobilrabságból olykor olykor kiszabaduljon. Állítom, hogy senki nem fogja megbánni.
Na, én is megyek, sétálok egyet és rámosolygok arra, aki szembe jön velem! A telefonomtól hiába is várnám, hogy viszonozza.

Bognár Zsolt/Parabolha/

Kedves Olvasóm!

Amennyiben lehetőséged engedi , segítsd portálunk fennmaradását, mert veszélyben van a mindenszo.hu további működése.