„Nem tanítok fasiszta írót!” – tartja maga elé büszkén táblácskáját a „pájdágógosz néni”. Nem is kell, te szerencsétlen! Neked diákokat kell tanítanod. Amúgy vékony jégen jársz. Nézzük: „Most az a mániája annak a bizonyos Nyugatnak, hogy mi csupa aszkétákat, ártatlan vegetáriánusokat és szandálban járó teozófusokat akasztunk a Margit körúti fogház udvarán.
Hol egy német újság nevezi angyalkának Lukács Györgyöt, hol Anatole France, az agg félzsidó tiltakozik Korvin-Klein Ottóék barbár elintézése ellen. Pardon, Európának könnyű. Használat előtt van a vörös ciánkálival szemben, de mi használat után. Európa még tarthatja szirupnak, méznek, orvosságnak. Mi már nem. Mi tudjuk, mi az a gajdesz, ők nem.”
Vajon ki írhatta ezt? Ki ez az „antiszemita, fasiszta” író, akit nem szabad beemelni a Nemzeti alaptantervbe? Nyírő? Wass? Herczeg? Á, dehogy! Ez Kosztolányi! Nem átallott ilyeneket írogatni híres-hírhedt rovatában, a Pardon!-ban, amely ráadásul Bangha Béla jezsuita páter híres-hírhedt lapjában, az Új Nemzedékben jelent meg. Bangha páter pedig antiszemita volt, igaz, náci- és hungaristaellenes, a fajelméletet is teljes egészében elutasította, de hát ez kit érdekel, amikor a „fasiszták” ellen kell harcolni?
Szóval itt ez a Kosztolányi, ez egy gyanús alak. Ír a Bangha páter lapjába, ráadásul ilyeneket. Sőt még ilyenebbeket: „Sándor Pál az amerikai Népszavának panaszkodik az egyetemi numerus clausus miatt. Tudtunkkal ők a Nemzeti Hadseregben is mélyen a numerus clausus alatt vannak képviselve. De – pardon – emiatt nem panaszkodik a vezér.”
S ha ez még mindig nem lenne elég, Kosztolányi a Nyugatot több alkalommal is „zsidó pártszövetkezetnek” minősítette. Mussolinit csodálta. Herczeg Ferenc pedig egyike volt legközelebbi barátainak. Ezzel persze nem volt egyedül, de kijelenthetjük, hogy a „pájdágógosz nénik” ezek után nem taníthatnak Kosztolányit a tudni vágyó ifjaknak. Ezra Pound esetében sincs min töprengeni, ő náci volt és pont.
Csak azért engedték ki a börtönből a háború után, mert elmebetegnek nyilvánították. De ugyanez a helyzet Louis-Férdinand Céline esetében is. Igaz, hogy megírta az Utazás az éjszaka mélyére című regényét, de ez kit érdekel, amikor már a harmincas évektől kezdve antiszemita pamfleteket írt és jelentetett meg, a német megszállás után antiszemita lapokban publikált tovább, együttműködött a Vichy-kormánnyal, mindezért kollaboránsnak számított. A háború után Németországba (!), majd Dániába menekült, ott is tartóztatták le.
A Nobel-díjas Hauptmann pedig hazament, és agnetendorfi házára kitűzte a horogkeresztes lobogót, és otthon maradt. Elfogadta a náci rendszer minden elismerését, és hagyta, hogy a nácik propagandacélokra használják a nevét, drámáit, tehetségét. Nem emigrált, mert, mint mondta, „gyáva vagyok”. Nyolcvanadik születésnapján a hivatalos náci Németország köszöntötte és ünnepelte, és ezt ő szerény félmosollyal tűrte és elfogadta.
A norvég Knut Hamsun pedig 1943-ban Nobel-díjának érméjét nagyrabecsülése és tisztelete jeléül elküldi Goebbelsnek, mert – mint írja – senki sem tett többet Európáért és az emberiségért. Mindvégig Quislinget támogatta. 1945. május 7-én így búcsúztatta Hitlert: „Katona volt, az emberiség védelmezője, a népek jogairól szóló evangélium hirdetője, egyike a legnagyobb reformátoroknak.
A történelmi végzet úgy akarta, hogy példátlanul kegyetlen korban kelljen tevékenykednie, és ez a kegyetlenség végül őt magát is leterítette. A nyugat-európai embernek így kell látnia Adolf Hitlert, és mi, hűséges követői halála napján meghajtjuk előtte fejünket.”
Amúgy csak egy kérdés: olvasott a „pájdágógosz néni” valaha egyetlen sort a „fasiszta” íróktól, Nyírőtől, Wasstól, Herczegtől? Vagy csak felböfögni tetszik a libsi kánont?
(Bayer Zsolt, magyarnemzet.hu)
Oszd meg másokkal is!
