Szinte már hiányzott. Bizony, felebarátim, eltelt már legalább egy év, és nem volt liberális értelmiségiek aláírásával díszelgő nyílt levél, amely tiltakozik valami, de még inkább valaki ellen.

Pedig az ilyesféle levél a liberális értelmiségi létezésének attribútuma.

A liberális értelmiségi ugyanis onnan ismerszik meg, hogy körülbelül 1968 óta nem jutott eszébe semmi. Ha véletlenül mégis, az pedig még tovább rontott a világ állapotán.
A liberális értelmiségi valójában kizárólag önmagával képes foglalkozni. Éppen ezért nem jut semmi eszébe. Ugyanis önmaga kevés ahhoz, hogy valami legyen.

A liberális értelmiségi titokban persze érzi ezt – nemhiába értelmiségi! –, így aztán feloldandó a kínzó ellentmondást, önmagát nevezi ki világnak. Pontosabban mindannak, ami a világban helyes, szép, jó és haladó. Különösen ez utóbbi nagyon fontos, ugyanis ami aberráció, beteg fantázia, rémes szexuális elhajlás és perverzió felmerül a liberális értelmiségi kizárólag önmagával foglalkozó agyában, azt azonnal kinevezik haladásnak, modernségnek, egyszersmind ez lesz a szabadság fokmérője.

Vagyis tehát hogy a társadalom mennyire képes tolerálni a liberális értelmiség beteg és perverz vágyait. Mindebből pedig magától értetődően következik, hogy a liberális értelmiségi gyűlöli a maradi, a konzervatív társadalmat, amely képtelen követni a liberális értelmiségi szabadon szárnyaló vágyait.

Annak idején vásárokon, farsangokon összegyűlt a sokaság és nézte a commedia dell’arte színjátékokat. Kacagott a vaskos, sikamlós tréfákon, a helyzet- és jellemkomikumokon, a nagy fenekeken és kibuggyanó kebleken, a nőnek öltözött férfiakon és férfinak öltözött nőkön, a kifordított és önmagából kifordult világon.

Aztán vége lett a vásárnak, vége a farsangnak, a nép hazament, folytatta az életét, tekintetét pedig ismét a templomtoronyra fordította, mert ott volt a felettes énje. De egyszer csak színre lépett a liberális értelmiségi, és úgy döntött, egy soha véget nem érő commedia dell’artévá változtatja a világot, a nép felettes énjévé pedig a saját perverzióit.

Vagyis hogy felszabadítja és normává teszi a tudatalattiban lapuló összes iszonyt és abnormálist. S akiknek ez nem tetszik, azokra rátestálják minden bűntudatukat, és kikergetik őket a társadalomból, méghozzá a szabadság nevében.

Nos, a helyzet annyit romlott azóta, hogy a bűntudat végképp eltűnt, viszont a liberális értelmiségi perverziója és gyűlölete kifogyhatatlannak bizonyult. E helyzet velejárója a liberális értelmiségi újabb és újabb nyílt levele, amelyben rámutat valamire, vagy még inkább valakire mint a társadalomból kiűzendő, kártékony rémségre, a szabadság akadályára, kirekesztőre és rasszistára, fekete bárányra. Mindezt természetesen – nem győzöm hangsúlyozni – a szabadság nevében.

Amúgy a liberális értelmiségi imád a szólás- és lelkiismereti szabadságra hivatkozni. És a szólás- és lelkiismereti szabadság nevében imádja követelni a neki nem tetsző szólások és lelkiismeretek azonnali betiltását.

Így és ezért írt most a liberális értelmiségi nyílt levelet, amelyben azt követeli, hogy tiltsák be lapunk munkatársát, Szakács Árpádot, és tiltsák be Szakács Árpád cikksorozatát, amely éppen a liberális értelmiség kulturális diktatúrájáról szól.

Nem gondolom, hogy Szakács Árpádnak mindenben igaza van. De a lényeget tekintve muszáj, hogy igaza legyen, és igazát mi sem bizonyítja jobban, mint a liberális értelmiséginek az ő betiltását követelő nyílt levele. A liberális értelmiségi maradék haszna éppen ez, hogy lakmuszpapírként működik. Vagyis onnan tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy valami igaz­ságra bukkantunk, vagy valakinek igaza van, hogy a liberális értelmiségi elkezd ellene tiltakozni és követeli a betiltását.

Krúdy így ír egy helyütt A templárius című kisregényében:
„(…) mert akár hiszik, akár nem: föld lesz minden agyvelőből, bár a Sarkcsillag mása ragyogott benne, vagy egyszerű emésztőgödör volt életében.”

Nos, különösen szomorú a helyzet a liberális értelmiségi agyvelejét tekintve, ugyanis saját meggyőződésük szerint őbennük szüntelenül ott ragyog a Sarkcsillag (nem is a mása), ehhez képest pedig nincs ott más, csak egyszerű emésztőgödör. Viszont végre mindez kimondatott.

S ezzel megtettük az első lépést a helyes irányba, vagyis a liberális értelmiségit vissza fogjuk zavarni oda, ahová való: a farsangok és a vásárok lacikonyhái mellett felállított, durva deszkából rótt színpadokra, ahol kis időre kilépve a való életből röhöghetünk egy jót a nőnek öltözött férfiakon és a férfinak öltözött nőkön, a kifordított és önmagából kifordult világon.

És ott fogják felolvasni egymásnak, és ha éppen odafigyelünk, akkor nekünk is, a legfrissebb nyílt levelüket. Mi pedig lángosba vagy oldalasba harapva megtapsoljuk őket.

(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)