2

Amikor a trianoni „béke” után itt maradtunk kétharmadnyi ország és minden ásványkincs nélkül, halálra szánva, akkor a gondviselés küldött három embert a magyarságnak, akik megmentették ezt az országot és ezt a nemzetet.

Horthy Miklós, Bethlen István, Klebelsberg Kunó – ők voltak.

 

Hármójuk közül Klebelsberg volt a legfantasztikusabb, aki azt mondta: nem lehet Magyarországon olyan tanyasi gyerek, aki legfeljebb fél óra gyaloglással nem jut el a legközelebbi iskolába. És megszervezett egy olyan közoktatást, amelynek csodájára és tanulmányozására egyebek mellett Franciaországból szalasztottak küldöttséget. Akkor így kellett megmenteni a nemzetet. És persze bethleni konszolidációval és Horthy rendteremtésével.

Most ismét sorskérdés előtt állunk: elfogyunk vagy nem fogyunk el? Fekete Gyula (Isten nyugtassa) évtizedekkel ezelőtt hajtogatta, hogy baj lesz ebből, ha nem történik sürgősen valami. És persze Fekete Gyulát az SZDSZ és „szellemi” holdudvara monomániás, együgyű megszállottnak szerette és akarta láttatni, és szólt a „vicc” a pesti aszfalton, hogy „fogyik a magyar”, höhöhö… És tényleg.

A magyar is és majdnem minden európai nemzet éppen „fogyik”. Van, ahol már visszafordíthatatlannak tűnik a folyamat. Az előbb vallási identitásától, majd nemzeti identitásától is megfosztott Nyugatot pedig éppen most fosztják meg legutolsó identitásától, mégpedig a nemi identitásától. És akinek nincsen már semmilyen identitása, az nem fog szaporodni sem, még annyira sem, hogy önmagát reprodukálja.

Ebben a sorsdöntő pillanatban a nyugati „elit” (pfuj!) azt találta ki, hogy idegen populációval pótolja a meg nem született, és immár soha meg sem születő népességet. A magyar kormányzat pedig (és a lengyel, és remélhetőleg az egész Lajtán inneni világ) úgy döntött, megpróbálja megfordítani a tragikus népszaporulat trendjét. Ehhez van szükség számos eddigi intézkedés után a nemzeti konzultációra.

A nemzeti konzultációt illik kiröhögni és kigúnyolni azon a fertályon, ahol nemhogy mondani nem tudnak semmit a nemzetnek, de kérdezni sem tudnak immár semmit sem a néptől. Úgyhogy most is jön majd az infantilis röhögés, a kamaszkorból kinőni képtelenen idióták bicskanyitogató cinizmusa – de ez már mind nem számít.

Ugyanis hosszú-hosszú évek óta úgy általában nem számít, hogy ezek mit mondanak, mit akarnak s hogy mi nem tetszik nekik. Lévén most ismét a magyarság jövője a tét, úgyhogy nincsen idő ápolási teendőkre.

Miképpen várni sincsen mire. De el kell dönteni, hogy akarunk-e népszaporulatot, legalább önmagunk reprodukálását első körben. Vagyis hogy támogatjuk-e a több gyermeket vállaló családok nagyobb támogatását, a főállású anyaság intézményét, az anya és az apa védelmét, vagyis hogy minden gyermeknek joga van egy anyához és egy apához (úristen, ezt ma meg kell kérdezni!), s hogy a családoknak járó költségvetési támogatásokat ne lehessen elvenni, csak kétharmados felhatalmazással (egyszer 2002 után már beleszaladtunk ebbe is).

Ezt kell eldöntenünk, hogy aztán a kormány is dönthessen, erős felhatalmazással a háta mögött. Vagy ne döntsünk, és bízzuk a kormányra az egészet. Vagy ne döntsünk, és nézzük, ahogy 1100 évnyi küszködés és létezés és megmaradás egyszerűen eltűnik a semmiben.

Ne döntsünk, hanem dobjuk a gyeplőt a lovak közé, carpe diem, „most gyertek szabad mellű örömök”, „nehogy már feláldozzam az életem, a karrierem egy gyerekért”, „fogyik a magyar, höhöhö, kit érdekel?”. Igen. Ezt is lehet döntés helyett. Csak aztán utána senki ne panaszkodjon.

Vagy mégis inkább, ha javasolhatom, álljunk bele. Nem magunkért, de a gyermekeinkért. A már megszületettekért és mindazokért, akik remélhetőleg meg fognak születni.

Már persze ha elfogadjuk, hogy az élet nem a hétvégéig és a következő fizuig tart, s hogy az örökkévalósághoz a Jóistenen kívül mégis csak a gyermekeinken keresztül lehet közünk.

(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)