Túl vagyunk az ellenzék csoportosan elkövetett szánalomelőadás-sorozatán. Kinevettük, kifújtuk magunkat, örömkönnyeinket is letöröltük, úgyhogy most, ezeken az unalmas, kicsit álmos, szürke és némileg eseménytelen napokon szórakoztassuk magunkat a világtalanságot jelentő deszkákon bemutatott produkciók felelevenítésével.
Nézzük, mi zajlott a hitetlenkedő Bem apó közvetlen környezetében.
Volt Hadházy Ákos, volt Márki-Zay Péter, és volt egy pici, ám módfelett hangos lány, akinek a pulpitus mögül csak a 70-es évek keleti blokkjának könnyűzenei énekesnőit és Elton Johnt idéző kalapja szokott kilátszani. A szokásos fellépők nem iktattak semmi újszerűt a produkcióikba. Nem voltak új elemek, új panelek, új kalapok. Semmi meglepetésben nem volt részünk.
Hadházy korrupciózott, Márki-Zay természetesen rövidesen bekövetkező forradalomról ábrándozott. Ugyan a lámpavasakat és a pofonládát otthon hagyta, de pár nappal a fellépése előtt egy interjú során a bizonytalanok kedvéért egyértelműsítette, hogy sokat gondolkodik az utcai világítótestek ilyen jellegű, alternatív felhasználási módjain.
Emiatt volt különösen bájos, hogy közvetlenül utána a kalapos lépett a világtalanságot jelentő deszkákra, és szinte azonnal belekezdett a „Nem félünk, nem félünk” című, örök érvényű sláger skandálásába. Nagyjából ennyi említésre méltó történt szegény, döbbent Bem apó lábainál, haladjunk is tovább, mert most jön csak a java, a Jobbik nevű formáció haknija, ami csekély számú, fizetős közönség előtt zajlott.
Ebben az esetben teljesen formabontó módon nem a nézők fizettek a műsor megtekintéséért, hanem, ha hinni lehet a híreknek, az előadók fizettek azért, hogy a nézők megnézzék őket. Igazán progresszívnek, előremutatónak és hagyományteremtőnek ígérkezik ez a fajta tüntetés. Ne lepődjünk meg, ha innentől kezdve egyre több, szavazók és szimpatizánsok híján levő párt fogja a tüntetéseit ezzel a haladó konstrukcióval megszervezni.
Ugyan kicsit drágább lesz, de rúgja szkinhed, akarom mondani üsse kavics, Simicska dühös árvái igazi urak, és a jelek szerint maradt még a Szaszi feliratú nejlonzacskók tartalmából. A fizetett tüntetők előtt megrendezett tüntetés igazából nem hozott sok új dolgot, Sneider kiabált, Jakab kiabált, és a pár száz jobbikos aktivista és párttag sem volt csöndben. Egy szó, mint száz, nagy zaj volt, ami a népi megfigyelések szerint mindig megnehezíti a hangfelvételek készítését.
Valószínűleg ezért választhatta Hadházy a másik, sokkal csendesebb tüntetést.
Sneider Tamást eleddig elkerülte a pártját kíméletlenül tizedelő Tourette-szindróma, de kedden láthatólag még az ő kemény, az egri cigányok rugdosásától megedződött szervezete is feladta a harcot, és heveny fuck offozással jelezte, hogy már ő is a fertőzöttek egyre népesebb táborát erősíti. A párt ezután kiváló dramaturgiai érzékről tanúbizonyságot téve átbuszoztatta híveit a közeli Kunigunda utcába, ahol Szabó Gábor jelzésére először tojásokat vettek magukhoz, majd teljesen spontán, de mégis egyszerre kezdték el dobálni az MTVA székházát.
Nagyjából fél óra múlva pedig elindultak a Fidesz Lendvay utcai, teljesen üres székházához. Ki gyalog, ki busszal, ki pedig taxival. Ott már csak alig húsz ellenálló bújt dideregve egymáshoz, és nem tudni, pontosan miért, a hideg, a kétségbeejtő létszám vagy Jámbor András Mérce-főszerkesztő közelsége miatt, de elkezdték Soros Györgyöt éltetni, és azt skandálni, hogy ők is migránsok.
Ezen a ponton a sokat látott készenléti rendőrök is alig bírták visszafojtani a röhögést, de kegyeleti okokból megpróbáltak uralkodni magukon. Mégiscsak egy párt lassú haldoklását látták. Olyankor meg nem röhög az ember. Az elmúlás szomorú, még akkor is, ha úgy is tűnik, mintha valami komédiát nézne az ember.
Hát, ez történt október 23-án, így „ünnepelt” az ellenzék, így buktak el az ellenállók amatőr és izzadságszagú haknijai.
Függöny.
(forrás: Apáti Bence, magyaridok.hu)
