A magyar feltámadás reményében | Magyar Idők

A középnemesi, református családból származó Horthy Miklós harmincöt évet szolgált a magyar haditengerészetben: kijárta az akadémiát, majd a Monarchia haditengerészetének főparancsnokaként fejezte be hivatásos szolgálatát. Ferenc József királyt és császárt példaképének tekintette, öt évig a szárnysegédjeként is szolgált, így nem tapasztalatlan emberként került be a politikába, hanem egy udvari körökbe bejáratos, világlátott férfiként, aki két évig világ körüli körúton is járt.Horthy Miklóst 52 évesen választották meg a Magyar Királyság kormányzójának 1920-ban, 1944-ig be is töltötte hivatalát, 1957-ben halt meg Portugáliában, száműzetésben, az ’56-os forradalom bukása a szabad Magyarországba vetett maradék hitét is elpusztította. Történelmi szerepének és személyének megítélése mai napig vitatott.

Nagy Miklós Mihály katonai szakíró szerint a mai Horthy-képet a valós történelmi ismeretek helyett inkább a politika és a politikai ideológia által gerjesztett emóciók határozzák meg. A legitimációt tekintve a „bűnös Horthy” képére szüksége volt mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszernek.

– A rendszerváltás elhibázottságának egyik tünete, hogy valamikori történelmi alakjaink megítélésében még csak a szándék sem merült fel a konszenzus megteremtésére. Kormányzói tevékenységét tekintve Horthy kellően betöltötte történelmi küldetését. De nem szabad elfelejtetünk, hogy ennek értékelése csak a mai normákat figyelembe véve nem lehetséges, feltétlenül szem előtt kell tartanunk kora erkölcsi és viselkedési normáit is.Katonás viselkedésű és mentalitású államfő volt, akinek nagy érdeme volt a trianoni Magyarország katonai erejének – a lehetőségekhez mérten történő – megőrzése, a fegyveres erők és az ország integritásának fenntartása.

Az otrantói ütközettel Horthy Miklós bevonult az egyetemes hadtörténelembe, ám életének ezt részét mintegy felülírta kormányzói tevékenysége. A haditengerész Horthy kiesett a nemzet emlékezetéből, bár az utóbbi években a tudományos élet ismét kezd figyelni rá, ám mindemellett ismét politikai okai lehetnek annak, hogy haditengerészeti sikereiről nem mindenki beszél szívesen.

– Horthy még a XIX. századi erkölcsi normák alapján élő férfi volt. Az egyenességet, a határozott fellépést, a történelmi hagyományok és konvenciók tudatos követését nem lehet tőle elvitatni. S ami a mai ember számára feltűnő lehet: politikusként nagyon tudott viselkedni – fejtette ki a szakíró.

Gulyás László történész, a Horthy-korszak külpolitikájának szakértője szerint Horthy megítélésében sem rövid, sem középtávon nem várható társadalmi és szakmai konszenzus.

– Talán csak száz év múlva. Napjainkban megítélésében egy rendkívül éles különbség áll fenn a polgári-konzervatív-nemzeti oldal és szocialista-liberális oldal között. Személy szerint Horthy Miklóst a magyar történelem pozitív szereplőjének látom. De egy árnyalt kép kidolgozásával még adós a magyar történelemtudomány – mondta a történész.

A magyar külpolitika legfőbb törekvése a területi revízió volt.

A külpolitikát formáló politikusok arra törekedtek, hogy a Trianonban elvesztett területekből a lehető legnagyobb részt csatolják vissza az anyaországhoz, a versailles-i békerendszer felszámolásában pedig Németország és Olaszország is érdekelt volt. Gulyás László szerint a területgyarapodásokat időtállónak érezte a korabeli vezetés.

– Horthyék a revíziós sikereket szilárdnak tartották, az gondolták, hogy a visszacsatolt országrészek örök időkre tértek vissza, ezért megkezdték ezek reintegrációját. Sőt még arra is gondoltak, hogy az egykori Felvidéken Szlovákiával, illetve Dél-Erdélyben Romániával szemben további területeket csatolhatnak vissza.

Ám a divatos történelmi szembenézés alapján egyes történészek igyekeznek belénk sulykolni a bűntudatot – mint ahogy az már a németeknél sikeresen megtörtént –, elítélve az országgyarapítási politikát és a Magyar Királyi Honvédség második világháborús részvételét.

– Így meglehetősen nehéz helyzetben vannak a nemzeti konzervatív történészek, akik objektív módon igyekeznek láttatni a kormányzó ténykedését és második világháborús szereplésünket, hiszen sajnálatos módon ma is kevés ráhatásuk van a hivatalos történeti szemléletmód megváltoztatására.Horthy Miklós kormányzósága alatt istenfélő, antibolsevista magyar emberként, lovagias tengerésztisztként tevékenykedett a magyar feltámadás reményében, így ennek fényében kell őt megítélnünk – hangsúlyozta Babucs Zoltán hadtörténész, aki szerint a kommunizmus évtizedei alatt szitokszóvá tették a kormányzó nevét és gyalázták életművét, és ezen ,,méregcsepegtetés” annyira hatásos volt, hogy társadalmunkat megosztja a személyisége, míg az elszakított nemzetrészek pozitív képet őriznek róla.

A történész szerint a kormányzó a régi diplomácia híve volt, akit az adott szó kötelezett, ezért próbált nyílt sisakkal küzdeni a második világháborúban. A németek ezt módszeresen kihasználták, és egyre több katonai és gazdasági követeléssel álltak elő. A kormányzó nem rokonszenvezett a bennünket környező országok parvenü vezetőivel, elítélte azok feltétlen németbarátságát, mint ahogy kényszerű szövetséget sem szívlelte, és igyekezett az angolszászok értésére adni, hogy az ország geopolitikai helyzetéből adódóan kénytelen a hadműveletekben részt venni, ám érvelését a nyugati szövetségesek nem fogadták el.

Babucs Zoltán szerint a területgyarapodásokért súlyos árat kellett fizetnünk, hiszen beléptünk a hadviselő felek sorába és a führeri sakkjáték eredményeként ördögi versenyfutás kezdődött, hogy megtarthassuk a visszakapott területeinket.

– Magyarország fegyverkezés terén igyekezett a saját lábára állni, a trianoni megkötöttségekből adódóan évtizedes lemaradásokat kellett behoznia, ami többé-kevésbé sikerült is, bár egy-két lépéssel mindig lemaradtunk a hadviselő felek haditechnikai szintjétől. Felfutóban volt a magyar hadiipar, így megemlíthetjük, hogy a cseheket leszámítva, Közép-Európában csak mi gyártottunk harckocsikat.Hangsúlyoznunk kell, hogy a honvédséget a szomszédos államokkal szembeni hadműveletekre készítették fel a revízió szellemiségében, és nem a nagyhatalmak háborújára. A honvédség tehát döntően Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia ellen készült, és nem a „vörös kolosszus” ellen. Az adott körülmények között Horthy – angolbarátsága ellenére – nem tehetett mást, mint a németekkel együtt menetelve, lehetőleg minél kevesebb magyar vér feláldozása árán, hadseregét megőrizve kerüljön ki az újabb világháborúból, nehogy Magyarországon 1918 ősze ismétlődjék meg – amikor hadsereg nélkül maradt, és a koncra éhes „győztes” szomszédok gátlástalanul szakíthatták el országrészeit. Nem csak rajta múlott, hogy e terv végül kudarcot vallott.