Hiába a rengeteg változás a világban, vannak területek, ahol megállt az idő. A rendszerváltáskor a még akkor is egyetlen és szellemiségében, munkatársaiban a korábbi pártállami televízióval folytatólagos – MTV-ben népszerűséget szerző Friderikusz Sándor beszélget a Ki mit tud-on 1962-ben feltűnt Koncz Zsuzsával.
A kicsit modoros és enyhén beszédhibás riporter végig körbeudvarolja, válogatott jelzőkkel magasztalja a 77 éves dívát,
olykor látszólag kényesebb kérdésekbe is belecsippentve, de a tanulság mindig az, hogy az interjúalany mennyire nagyszerű énekes és értékes ember.
Eddig a dolog számomra érdektelen, ha soha többet nem rendeznének egyetlen koncertet sem, valószínűleg észre sem venném, de mivel a könnyűzene és a politika kapcsolatát nehéz lenne tagadni, így már van hozzá némi közöm. Különösen az egykori „nagy generáció” hamis nosztalgiája zavaró, amely megpróbálja a mit sem sejtő mai fiatalokat arról meggyőzni, hogy ennél a mai diktatúránál a hatvanas-hetvenes évek barátságosabb világ volt.
Valójában ők egy történelmi zsákutca termékei és kortársai. Némi színfoltként, történelemkönyvek illusztrációiként említhetők, de annyira semmiképpen sem érdekesek, amennyit foglalkozunk velük. Egy mai fiatalnak, a jövő magyarjának semmi szüksége arra, hogy tudja, ki volt Koncz Zsuzsa. A kétségtelenül sikeres és bizonyos körökben népszerű énekesnő ma már nem művészetével (ennek megítélése nem az én tisztem), hanem politikacsinálóként kíván hatni, amit mindenképpen helyre kell tenni.
Koncz az elmúlt hatvan évben mindent túlélt. Ismertségét, népszerűségét főleg az egyszem televíziónak köszönhette; könnyű volt sztárrá válni, amikor hat-hétmillióan nézték ugyanazt a műsort. S hogy ebben ki szerepelhessen, arról megfelelő helyen döntöttek. A riportban ugyan elhangzik, hogy „kívül esett a kultúrpolitika látószögén”,
de ez nyilvánvaló képtelenség arról, aki a korszak kegyeltje, személyesen ismerte Aczél Györgyöt, az apósa pedig Boldizsár Iván volt.
Gyorsan rátérnek az aktuálpolitikára; Magyarországon ma állítólag szükség van a „Jelbeszéd”-re (ez a címadó dal), mert kénytelenek vagyunk a sorok között olvasni, és csak bátor ellenállók szókimondásának köszönhető, hogy az elnyomás nem gyűri teljesen maga alá a honi közéletet. Ez egy nagy balos találmány: rengeteg fórumon, agyondédelgetett ismert emberek folyamatosan bizonygatják, hogy nem lehet nyíltan beszélni, nincs szólás-, sajtó- és véleményszabadság, Koncznak szabályos déja vu-je van, egy korábbi nyilatkozatában már a fekete autókat vizionálta. Csakhogy a mostani rendszer és a kádári diktatúra összemosása megalázó a kivégzettekkel, bebörtönzöttekkel, tönkre tett életekkel szemben.
Konczot már az 1990-es választás után pár hónappal rádöbbentette, mennyire nem jó irányba mennek a dolgok, amikor az Antall kormány honvédelmi államtitkára (nincs nevesítve, de gondolom Raffay Ernő lehetett) el akarta távolítani helyéről a Szabadság téri szovjet emlékművet. Az énekesnő úgy véli,
Magyarországot a fasizmustól a szovjetek felszabadították – az a kis rosszalkodás, erőszakoskodás stb. a háborúk velejárója –, ezért megérdemlik az obeliszket.
(Jellemző egyébként, hogy az emlékmű azóta is ott van. Pedig most, az egykori szovjetimádókból lett oroszellenesekkel konszenzusra lehetne jutni ebben a kérdésben.) Ez az ő ars poeticája, ez az ő világa, nem csoda, hogy nem találja a helyét a mai Magyarországon, mert nekünk nem ez az origó, nem így értelmezzük a múltunkat, és végre ezt el is mondhatjuk. Kipukkant az antifasiszta buborék, és kiderült, hogy a többségnek egészen más a véleménye.
Az önismeret teljes hiányáról tanúskodva még olyan kijelentésre is ragadtatja magát, hogy „Én a mindenkori rendszer kritikusa vagyok”; kár, hogy erről sem Erdős Péter, sem Boldizsár Iván, sem Kádár János nem értesült. Azt elismeri, hogy nagyra tartotta a hanglemezgyár mindenható elnökét, a könnyűzenéhez saját bevallás szerint sem értő Erdős Pétert, akit okos, szórakoztató személyiségként jellemez. (Hogy róla mit gondoltak a kevésbé támogatott hazai zenekarok, arról a CPg együttes „Erdős Péter kurva anyád” refrénű száma sokat elárul.)
Koncz azt is elpanaszolja, hogy tizenhárom éve nem játsszák a dalait az állami rádiók és tévék.
Mások előadásait, műveit meg előtte negyven évig egyáltalán nem.
Szerencséjére manapság annyi különböző csatornán lehet eljutni a közönséghez, hogy ennek nagy jelentősége nincsen. (Ha időnként közülük valakit mégis játszani akar az állami tévé, akkor az illető letiltja, tiltakozik; alig várja, hogy megtehesse.)
Míg a Kádár-rezsim számukra „azokat a szép napokat” jelentette, amiről Vágó István is műsort készített ezzel a címmel, beleringva abba a nosztalgiába, amikor fiatalok voltak és a rendszer kegyeltjei, addig most rosszul érzi magát. Utálkoznak a külföldi barátai, azt kérdezgetik, mi történik nálatok? Persze, ezek a külföldi barátok tőlük értesülnek arról, mi történik nálunk, és az ő interpretációjukon csak szörnyülködni lehet.
Azért, sicher was sicher, fideszes vezetésű városokban is fellép,
mert érdekes módon nem vezeti el a NER-es karhatalom, ha rázendít a Jelbeszédre.
Megértem, hogy fájdalmas lehet, hogy a fiatalokat egyáltalán nem érdekli, bár kétséges, mennyire veszteség, ha valaki kimarad az uhrinbenedekessé torzult kordagyörgyös fura nosztalgiából. Nevetséges, hogy a kommunisták volt kegyeltjei próbálják 30 év után is fúrni a demokratikus Magyarországot, még mindig arra a képzelt plecsnire hivatkozva, amellyel annak idején megmondó- és befolyásoló emberré magasztalta fel őket a hírességük; ez az öntudat továbbra is felhorgad bennük, amit az is táplál,
hogy a balliberálisok nem képesek új brandeket felépíteni, és a felépítettnek hitt régi sztárokkal mondatják ki a nagy igazságokat.
Aztán csodálkoznak, hogy semmi hatása, mert őszintén szólva negyvenen alul senki sem tudja, kicsoda Koncz Zsuzsa, és a negyvenen felülieknek csak egy töredékét érdekli. De közben persze az újundokak sem jönnek be, Pankotai, Nagy Blanka, Nagy Ervin, Nagy Zsolt… Azt hiszik, ez jelző, pedig csak vezetéknév. Egy másik itt ragadt álmodozó, a hajdani dicsőséget sirató orvvadász, Juszt László is például arról fantáziál, hogy majd eljön a messiásuk, ha a kor kitermeli. Ám baloldalról (Galileával ellentétben) még sosem jött messiás.
Természetesen nem maradhat el egy kis Azahriah-zás sem. Annak idején volt egy rádióműsor, Találkozásaim Bartók Bélával címmel, amiben boldog-boldogtalan beszámolt arról, hogyan, mikor, milyen körülmények között találkozott a zeneszerzővel. Most ennek nyomdokain mindenki elmondja, mit gondol Azahriah-ról, mert az kattintást hoz.
Koncz mindenesetre egy mozdulattal besorolja a fiatal előadót a lakodalmas rockba.
Végül belepillanthatunk egy klipbe, amiben olyan szellemes és örökbecsű mondatok szerepelnek, mint „hogy mit kell gondolnunk a múltról, ma is a központ szabja meg.”, közben a képeken Horthyt és Rákosit látjuk egymás után, teljesen meghamisítva és félremagyarázva a történelmünket. Konczék és elvbarátaik nehezen nyelik le, hogy többé már nem ők korszakolják a magyar történelmet és nem ők a hivatottak Bródyval (és Lendvai Ildikóval vagy Gálvölgyivel) együtt megmondani, kik a jó fiúk és kik a rosszak.
Az egész problémát Schuster Lóránt röviden és velősen így foglalta össze: „A magyar identitás zavarta őket, bugyuta szerelmes dalokkal akarták etetni a népet, mert az addig sem lázad.”
(Ungváry Zsolt, Mandi)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
