A lengyeleknek és a magyaroknak túl kellene lépniük azon, hogy ellentétesen ítélik meg az orosz–ukrán háborút, helyette inkább közös érdekeik képviseletére kellene összpontosítaniuk, elsősorban az Európai Unióban – írja a Do Rzeczy legfrissebb számában a konzervatív lengyel hetilap főszerkesztője. A lengyel média egészének reakciója Orbán Viktor tusnádfürdői beszédére Pawel Lisickit arra az „egyáltalán nem rendkívüli” jelenségre emlékezteti, amikor egy nagy szerelem egyik napról a másikra gyűlöletbe fordul át.
A szerző első kézből tájékoztat a miniszterelnöki beszédről, hiszen maga is részt vett a szabadegyetemen. A világosan felépített szónoklat – írja – alighanem azért sokkolta a lengyelországi médiafogyasztókat, mert az ottani közvéleménnyel szögesen ellentétesen láttatja az orosz–ukrán háborút. A magyar miniszterelnök olyan alaptételekből indul ki, amelyeket Lengyelországban általánosan tagadnak. Nem az orosz agresszió erkölcsi tarthatatlanságának értékeléséről van szó: Orbán egyértelműen kijelentette, hogy a konfliktus okainak racionális leírása nem jelenti a háború igazolását.
Orbán – ellentétben azzal, ahogyan a lengyel média a beszédet értelmezi – nem támogatja Oroszország céljait, és nem ért egyet azzal, hogy az erőszak a konfliktusok megoldásának elfogadható módja lehet.
– Az alapvető különbség másutt van: a magyar miniszterelnök számára Oroszország nem – leegyszerűsítve – a gonosz birodalma, amely lábbal tapossa a nemzetközi jogot, tagad minden erkölcsi elvet és szabályt. Alapjában véve nem is egy terrorista vagy latorállam, a „globális Antikrisztus” székhelye, amellyel nem szabad tárgyalni, amelyet meg kell semmisíteni. A háború, bár elítélendő, nem a világosság (Ukrajna és a Nyugat) és a sötétség (Moszkva, Putyin stb.) közötti „manicheisztikus” küzdelem. Oroszországnak korlátozott, világos, racionális céljai vannak – írja Pawel Lisicki.
Orbán első alaptétele az, hogy a háború nem azért robbant ki, mert Oroszország feltartóztathatatlanul újabb és újabb államok bekebelezésére tör, hanem azért, mert fenyegetve érezte magát, és erre valódi, nem légből kapott oka volt.
Moszkva két dolgot követelt: Ukrajna egyértelműen mondjon le a NATO-csatlakozásról, és a NATO is tegyen világos nyilatkozatot arról, hogy Ukrajna nem lesz a szövetség tagja. Lényegtelen, hogy ezek a követelések helyesek-e, mert jogi szempontból nem azok, hiszen minden ország olyan szövetséghez csatlakozhat, amilyenhez akar. Az oroszok ilyen módon definiálták saját biztonságukat. Látva azt, hogy mind a NATO, mind Ukrajna elutasítja követelésüket, és észlelve azt, amit John Mearsheimer amerikai politológus, a nemzetközi kapcsolatok ismert szakértője úgy definiált, hogy „Kijevet formailag ugyan nem, de ténylegesen bevették a szövetségbe”, lecsaptak.
Lengyelországban ezt az értelmezést legalábbis naivitásnak vagy egyenesen árulásnak tekintik. Az ottani közvélekedés szerint az oroszok félelme a NATO-bővítéstől csak ürügy.
Orbán második alaptétele az, hogy Oroszország egymagában nem támadja meg a NATO-t. A szerző szerint nem azért, mert ilyen békés természetű, mert nem az, hanem azért, mert tökéletesen tisztában van az erőkülönbséggel. Azért támadta meg Ukrajnát most, mert az egyelőre még nem tagja a NATO-nak. „Nem a gonosszal van dolgunk, amely kiárad, mert ez a természete, hanem Moszkva brutális, önző számításával és azzal a törekvésével, hogy más jogának megsértése árán biztosítsa saját biztonságát” – írja Lisicki.
Lengyelországban más az uralkodó meggyőződés. Eszerint Ukrajna csak az első hódítás, melyet további NATO-tagországok – Litvánia, Lettország, Észtország, netán Lengyelország elleni támadás követ.
Honnan tudható ez? Onnan, hogy Oroszország a „gonosz birodalma”. Hódit, mert hódítania kell. Ha Ukrajna elesik, Lengyelország következik. Ezért van az, hogy Lengyelországban annyira szeretik a Harmadik Birodalomhoz hasonlítani Oroszországot.
Pedig ha már történelmi analógiákat akarnánk keresni, a mai Oroszország inkább hasonlít a XVIII. század végétől fokozatosan gyengülő, hanyatló oszmán birodalomra, mint Hitler világhegemóniára törő impériumára
– hívja fel a figyelmet Lisicki.
Ki ítéli meg tévesen a valóságot? A magyarok – akiket Lengyelországban Orbánnal azonosítanak – vagy a lengyelek, mert e tekintetben a lengyel kormány és ellenzék nemigen különbözik egymástól? Orbán úgy fogalmazott, hogy ez két szláv nép háborúja, és ezért a lengyelek számára szívügy, de a magyarok számára nem.
Ez frappáns megfogalmazás – írja a szerző. Ha Varsóban is elfogadnák, fenntarthatóak lennének a jó kapcsolatok Budapesttel a háború eltérő megítélése ellenére is. A lengyelek továbbra is mondhatnák, hogy a magyarok nem értik Oroszországot, a magyarok pedig kitarthatnának a maguk álláspontja mellett.
Más szóval: ne a háború megítélésén vitatkozzunk, mert vannak közös érdekeink, különösen az Európai Unióval kapcsolatban, hogy csak a migrációt és a genderideológiát említsük. Jó megoldás lenne, ha sikerülne lemondani az erkölcsbíró szerepéről a nemzetközi kapcsolatokban
– véli a lengyel szerző.
(T. Kovács Péter, magyarnemzet.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
Támogasd munkánkat egy lájkkal!
