ÍTÉLETIDŐK ÉS RIASZTÁSOK
Ugrok ki reggel az ágyból, tűnik el szememből az álom, pedig édes álom volt, pillangó képében, úgyhogy telve volt a háló allegóriával, de mit számít mindez, amikor behallatszik a nappaliból a tévé hangja, s hogy eljött az armageddon.
Armageddon, apokalipszis lovasai, „A Kilenc elhagyta Minas Morgult, Szentiván éjszakáján átkeltek a folyón Fekete Lovasoknak álcázva”, és most megérkeztek az Egyesült Államok és Kanada keleti partvidékére, ítéletidő képében, és a pillangók, a hátukon üldögélő allegóriákkal együtt mind-mind belefagytak a fehér csendbe, Jack London feltámadt, és átgondolta az életművét, minden sorát, amit valaha leírt fagyról, jégről, hóról, hidegről és észak magányáról, hiszen semmi az ahhoz képest, ami most történik ott, a keleti partvidékeken.
Szóval hideg van, na. Ezt mondja a tévé.
Lehuppanok a fotelba, puha, meleg pokrócba burkolom a térdem – hiába no, a kor… –, még a karácsonyfát sem szedtük le, hiába múlott el vízkereszt, az is melegséget sugároz picinyke fényeivel, meg aztán, odakint úgy hat-nyolc fok meleg van, délben meg lesz tizenöt, januárban, ez is apokalipszis, csak olyan elhízott, tokásféle; minden elvackolt büdös bogár meg lárva túl fogja élni a telet, tavasszal meg előmásznak majd és felzabálnak minket, jó volna egy kicsike fagy errefelé is, de hát, minden fagy odament, a keleti partvidékre.
Erre jövök ki az ágyból, és nézem részvéttel a tévét. Ahol mondják, hogy életveszélyes a helyzet, egyenesen összeegyeztethetetlen az élettel, ami arrafelé zajlik, hó, jég, fagy, szél, halál, pusztulás, iszony.
A hatóságok hatóságolnak, figyelmeztetnek, felszólítanak, óvnak és óva intenek, és elmondják, mit kell tenni most, hogy nem lehet tovább élni.
És ekkor, amikor éppen végképp lemondtam az egész keleti partvidék népességéről, elhangzik a pontos szám: mínusz tizenhat fok van ottan. Mínusz tizenhat! A mindenségit… És ekkor felrémlik a régi emlék.
Csíkkozmáson vagyok, szilveszteri éjszakán, sőt, már hajnalodik, s én kimegyek, hogy elpisiljem magamat a szabadban, az udvaron, valahol hátul, az istálló mögött, s nézzem közben a csillagos eget meg a mozdulatlan éjszakát.
Kilépek a tornácra, orrlyukaimat azon nyomban összerántja a fagyott levegő. Házigazdám nagyapja már odakint van, fát vág az udvaron. Én megállok a tornácon, és rápillantok a kiakasztott hőmérőre.
Mínusz harminckét fokot mutat. Kicsit megborzongok, megdörzsölgetem a felkarom s a vállaim, majd a beszélgetés kezdeményezése végett odaszólok az öregnek: – Jó reggelt! Hű, de hideg van…
Az öreg nem válaszol, látszólag nem is hall engem, vágja tovább a fát, majd azzal a késleltetett ütemmel, ahogy csak az erdélyiek tudnak reagálni a világ dolgaira, ezt dörmögi, inkább csak magának: – Hideg nincsen, csak szarember…
Akkor ezt ott meg is beszéltük, egy egész életre. S ha legközelebb mínusz ötvenhét fok lesz, én akkor sem fogok fázni.
Aztán felrémlik egy másik történet is, az így esett meg. Odafönt a Hargitán vágják a fát az emberek, és elég hideg van, úgy mínusz harminc körül. Dolgozik a csapat, némán, igen ám, de az egyikükön nincsen sapka.
Már egészen vörös a füle a fagytól, oda is szól neki a társa: – Te ember! Megbolondultál-e? Hideg van, ember, mér’ nincsen rajtad sapka? – Ááá, tudod, a balesetem óta nem viselek sapkát. – Baleseted? Miféle baleseted? – Hát nem emlékszel ember? Tavaly, ilyenkor, éppen itt, ugyanígy vágtuk a fát. Hideg es vót, és rajtam volt a jó füles sapkám. S akkor szóltak, hogy van pálinka, s én meg nem hallottam…
No hát, ilyesféle történetek elevenednek meg előttem, ahogy nézem, miképpen áll meg az élet odaát a keleti partvidéken, amiért mínusz tizenhat fok lett, és még a szél is fúj ráadásnak. Ja. Az es szokott fújni, mondja is az egyszeri cigány, hogy „hát kérem álássan, lóf…t ér a hideg szél nékűl, ugyebár”, s e szép igazsággal kúszik belém a felismerés, hogy azok a szerencsétlenek, odaát, a keleti partvidéken tényleg életveszélyben lehetnek mínusz tizenhat fokban.
Mert az élet mellett járnak jó dolgukban, mert lótuszevők lettek, és az a rossz hírem, hogy már mi sem vagyunk sokkal különbek. Mínusz tizenhatban szerte a nyugati világban elmondják, hogy vörös riasztás van, s mit kell csinálni.
Aztán jön a nyár, és ha harminc fok meleg lesz, megint kiadják a vörös riasztást, és megint elmondják, mit kell csinálni. És vörös riasztás van, ha esik, ha fúj, meg ha nem esik és nem fúj.
Csak akkor nincsen semmilyen riasztás, ha huszonkét fok van éppen, enyhe szellő lengedez, süt a nap, de nem nagyon, és mindenki félárnyékban üldögél, paplanok közé csavarva, erősen bekenve fényvédő krémekkel, és nyugtató madárcsicsergést játszanak a műfákra szerelt hangszórókból.
A nyugati ember ilyenkor van biztonságban, riasztásmentes állapotban. Bár lássuk be, még ilyenkor is előugorhat valamelyik műfa mögül valami zsíros koszt, vagy egy hurutka, netán egy láb- vagy hüvelygomba, nátha vagy fejfájás, és mi ott ülünk, a félárnyékban, és esetleg nincsen velünk a megfelelő gyógyszer, brrr, még „rágondolni is reszketek legottan”.
Önmagát jóval túlélt civilizáció ez.
Akkora nagy vörös riasztások közé vagyunk ékelve, mint a páviánok valaga, és mínusz tizenhat fokban összeomlunk. Legtökéletesebb szimbólumunk pedig az a felpumpált, ordító néger, aki mindennap beleüvölt a képünkbe.
Ott áll a felpumpált, ordító néger, agya helyén a XXI. század, áll a képernyő közepén, befújja magát valami dezodorral, és azt üvölti a képünkbe, hogy attól a dezodortól ő olyan nagyon férfias lett, hogy annál már csak akkor lehetne férfiasabb, ha elmenne motorozni. Aztán elmegy motorozni, és ha mínusz tizenhat fok lesz, akkor férfiasan megdöglik.
Mindenesetre, az agyatlan ordító néger a dezodortól lesz nagyon férfias. Ezzel szemben itt van nekünk Bohumil Hrabal mester, ő azt írta, hogy „egy igazi férfinak mindig enyhe sör- és fosszaga van”.
Hm… Ugye, milyen bonyolult az élet? Én mindenesetre a mínusz harminckét fokot választom, ahol nincsen hideg, csak „szarember”.
(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)
