„Előzetesen – azt hiszem – mindannyian reálisnak tartottuk azt a forgatókönyvet, hogy két csapattól kikapunk, egy csapatot legyőzünk, így a harmadik helyen végzünk. Már csak azért is, mert elég megnézni, kik az ellenfelek, kezdőcsapatuk játékosai milyen klubokban játszanak, mennyi az összértékük és így tovább. Reggelig sorolhatnák a legújabb kori labdarúgás kínzó tünete, a kényszerű matekozás összes sarokszámát, de félek, többet akkor sem tudnánk mondani a skótok elleni mérkőzésről.
A döntő gólt ugyanis ezúttal sem a vaskos pénzkötegek rúgták. Hanem egy olyan fiatal srác, akinek klubcsapatában ingott a helye a mögöttünk álló idényben, és mégis, bő fél perccel a vége előtt bepörgette a labdát Angus Gunn kapujába. Erre igazán büszkék lehetünk. A labdák, amelyek hosszú évtizedeken át kipattantak, most jobbára bepattannak. Az utolsó percek pedig, amelyek sokszor kiesést, vereséget, összeomlást jelentettek számukra, újabban minket erősítenek.
Csakhogy – és ez itt a lényeg – a sikert soha nem adják ingyen. A labdarúgásban, hasonlatosan az élet más területein végzett munkához, „szerencséje” leginkább annak lehet, aki az ellenfélnél többet és eredményesebben dolgozik. Aki szó szerint a vérét adja a sikerért, mint Varga Barnabás. És ez akkor is igaz, ha egyébként az utolsó tíz perc másképp alakulhatott volna, hiszen a skótoknak ugyanúgy kellett a győztes gól, mint nekünk, ők is a továbbjutásért játszottak.
Sokan csodálkoznak, hogy Marco Rossi finoman reagált a csapatot ért bírálatokra, valamint a kezdőcsapat összeállítása körüli vitákról is szólt a mérkőzés után. Azt hiszem, neki semmiféle értelemben nincs szüksége magyarázkodásra. Amit addig elért a magyar válogatottal, az egyik legnemesebb fejezete labdarúgásunknak. Ha ugyanis mi vagyunk a világ legjobbjai, nem meglepő, hogy világbajnoki döntőt játszunk, de a semmiből, sőt a mínusztartományból összegereblyézni egy ütőképes, erőtől duzzadó csapatot – ugyanolyan színvonalú teljesítmény.
Éppen ezért minden magyar szurkoló el nem múló hálával tartozik a „misternek” és munkatársainak. Rossi nem egyszerűen elvezeti világversenyekre csapatunkat, nem pusztán a legjobbat hozza ki játékosainkból, de azt is tudja, mikor mit üzenjen a hazai közvéleménynek. Mi pedig abban reménykedünk, hogy annyi csalódás után a legtöbben végre az értékén kezeljük csapatunkat. Elhisszük, hogy az elmúlt években valami tényleg megváltozott, és talán – reméljünk nagyot – hamarosan világbajnokságon is részt vehetünk.”
(Szentesi Zöldi László, Mandi)
