Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy minden gondolatomat az együttérzés és az SZFE körül kialakult helyzet megértésének szándéka vezérelte. Az elmúlt időszakban folyton a fejemben forgott a kérdés: vajon szakmabeliként van-e, és ha van, akkor milyen tennivalóm?... Felelős vezetőként, és talán írhatom, hogy barátként is arra jutottam, hogy kiállok Vidnyánszky Attila mellett.
Eddig is vállaltam a döntéseimet, még ha azok véleménykülönbséget is okoztak köztem és a beszélgetőpartnereim között. Viszont a kiindulási alap minden esetben a párbeszéd elindítása volt. Bár hitük szerint cselekednek, a színművészetis fiatal lányok és srácok közül néhányukban elvitathatatlan az a befolyás, amit mestereik ízlése, gondolkodása, világnézete determinált bennük. Én legalább annyira hiszek a szabadságban, mint Ők, de kívülállóként látom azt is, ami a konfliktus közepéből láthatatlan. Az a szabadság, amiért harcolnak, valójában mindannyiunkban egy és ugyanaz, nem szorul védelemre, és arra sincs szükség, hogy a szabadság nevében démonizáljanak bárkit, mert a hétköznapokban minden lélegzetvételünkkel tanúbizonyságot tehetünk arról, hogy mit gondolunk a szabadság mibenlétéről. A szabadság és az igazság teremtő csendjét most hangos szavakkal, falak építésével bástyázzák körbe. Milyen jogon?… Hiszen ahogyan telik az idő, egyre többen ébrednek rá, hogy valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben! A szabadság nevében elhallgatásokra, féligazságokra próbálják felépíteni hitvallásukat és áldozatot követelnek. Miért?… Mitől annyira fontos, hogy megint keresztútra kényszerítsenek valakit? Úgy érzem, hogy semmit sem tanultunk a történelemből és a múltból. Tiszta szívből vágyom a békére. Arra a pillanatra, amikor szemtől szembe, egymást támogatva, együtt teremthetjük meg a jövő alapjait. Ez a sorsfordító pillanat ismét vért présel majd a színházművészet vérkeringésébe és meghatározhatja az utóbbi időben már jószerivel csak botrányaitól hangos hazai színházi életet.
A gondolkodásunkban, világnézetünkben, tetteinkben megmutatkozó különbségek ellenére le kell ülnünk végre egy asztalhoz. Vidnyánszky Attila sem akar mást, mint amit minden művészetért dolgozó ember szeretne: tanulni, tanítani, tenni, örökíteni, hogy a jövő nemzedékei méltó emlékként és hiteles örökségként vehessék gondozásukba a szakmánkat! Tegyünk most MI, együtt, igaz tanúbizonyságot a szabadságról, a hitről, és arra kérem azokat a fiatalokat, akiknek szívében most ugyanaz a tűz ég, ami az enyémben is folyton, hogy legyenek bölcsek, és az ellenállás fegyverei helyett keressék meg önmagukban a gyermeki kíváncsiság és az együtt-játszás most kissé elveszettnek tűnt értékeit. A nemrég bemutatott La Mancha lovagja című musical megtanított valamire: muszáj, hogy végül együtt játsszunk! A játék a közös nyelvünk, még ha máshogyan használjuk azt. Kérlek benneteket: tegyétek meg a lépést a közös játék öröméért és a párbeszéd elindulásáért! Tegyétek meg önmagatokért, értünk, a családunk, barátaink és a szakmánk jövőjéért! Ti is kelletek hozzá! Úgy írom nektek ezeket a mondatokat, ahogyan magamnak is fogalmaznék, ha én lennék azon falak között, ahová bezárkóztatok: nyissatok ajtót és gyertek ki! Várunk benneteket! Legyetek szabadok!
Üdvözlettel és felebaráti szeretettel:
Vincze Balázs
rendező-koreográfus
művészeti vezető
(origo.hu)
Oszd meg a barátaiddal is!
