„Hosszú ideig azon az állásponton voltam – cikkben is megörökítettem vélekedésemet -, hogy dacára a folyamatos és egyre súlyosabbá váló csatározásoknak, a Fidesznek igenis helye van az Európai Néppártban és annak parlamenti frakciójában. Véletlenül sem azért, mert bármi illúzióm is lett volna arra nézvést, hogy az európai, mainstream jobboldalban fikarcnyi valódi jobboldaliság is maradt.
Szilárd meggyőződésem, hogy a jelen formájában létező Európai Unió egy válságtünet, vagy éppen maga a válság.
Ez a gigászi kölcsön persze ideig-óráig elodázhatja a nyilvánvalót, de az »európai álom«, amely a 19. században még fellelhető volt – főleg azokban az országokban, amelyek valamennyit felvillantottak az archaikus rendből -, nagyjából az első világháború után véget ért. Onnantól kezdve totális vezérszerepet kaptak azok áramlatok, amelyek a 18. századtól próbálták átvenni a hatalmat. És minekutána a hagyományos monarchiák végleg elvesztek, immár akadálytalan volt az út 1917 és 1968 előtt. Újfajta európai álom született, az a mindent felzabáló, nemtelen és gyökértelen massza, ami vezérelvként csak az abnormalitást ismeri és immár mindent a szélsőjobboldalisággal azonosít, amit még 30 éve is döntően a normalitás részének látott a társadalom többsége.
Visszatérve a Néppárthoz: az európai konzervatívok pontosan az említett folyamat szekértolói. Viszont (és ez egy sokszor aláhúzott viszont) mégis megérte a társasághoz tartozni, mert ha már egyértelmű, hogy eszmeileg és világnézetileg az európai freak show a szakadék felé tart, érdemes gazdaságilag a legjobban kijönni belőle – idehaza pedig igyekszünk vigyázni a sajátjainkra. A Néppárt sokáig védelmet is jelentett a szélsőbalos fenyegetésekkel szemben, számos harcostárs is fellelhető volt a soraik között. Ha véd- és dacszövetségről túlzás is volna beszélni, de volt némi szövetségesi alku. Szóltak reális, objektív okok a tagság mellett.
Mára ebből semmi sem maradt.”
(Trombitás Kristóf, mandiner.hu)
Oszd meg a barátaiddal is!
