HJGY: Mit üzen a magyaroknak a Sargentini-jelentés elfogadása?/Hogyan értékelné azt a koncepciós eljárást, ami Magyarország ellen zajlik, s melynek része a Sargentini-jelentés is?
Szánthó Miklós: Egyes uniós szervek, azon belül is kiemelten az Európai Parlament, hosszú évek óta boszorkányüldözést folytat azon országokkal és politikai erőkkel szemben, melyek nem osztják a posztmodern liberális kánont – melyet Brüsszelben „európai értékeknek” neveznek. Ennek része volt a 2013-as, szintén csúsztatásoktól és féligazságoktól hemzsegő ún. Tavares-jelentés, az EP által javasolt különféle jogállamiság-indexek érvényesítése és a szóban forgó, 2017 nyara óta zajló, formálisan az uniós szerződés 7. cikkelye alapján folyó eljárás is. De ide sorolhatóak az Európai Bizottság által indított egyes kötelezettségszegési eljárások is, például a menekültügyi szabályok, a civiltörvény vagy a felsőoktatási törvény esetében.
A fő probléma mindezekkel az, hogy egy alapvetően világnézeti, a demokrácia-felfogásról és a nemzetállami szuverenitásról szóló vitát öltöztetnek jogi köntösbe. Ennek eszköze az uniós szerződés 2. cikkében felsorolt, de közelebbről soha, senki által nem definiált ún. „uniós értékek” számonkérése, mint a „demokrácia”, az „egyenlőség”, a „jogállamiság”, az „emberi jogok” vagy az „igazságosság”. Bár az uniós elit úgy hirdeti, hogy ezen tételek közmegegyezésnek örvendenek a tagállamokban, ez valójában nem igaz, hiszen az egyes államok alkotmányos berendezkedésén múlik, mit értenek „jogállamiságon” vagy „demokrácián”. E fogalmak egyes tartalmi pontjait illetően persze beszélhetünk egyetértésről, de egységes, egzakt definíciók – melyek egy jogi eljárásban objektíve számon kérhetőek lennének – nincsenek. Az ügyészségre, alkotmánybíróságok működésére, a választási előírásokra vagy az igazságszolgáltatás igazgatására eltérő szabályrendszerek léteznek az uniós tagállamokban. Egyes államok monarchiák, mások szövetségi vagy – ahogy hazánk is – unitárius köztársaságok. Amit mi magyarul jogállamnak mondunk az német vagy német behatású területeken – a magyarhoz hasonló tartalommal – „Rechtsstaat” (~jogállam), de frankofon országokban „constitutionnalisme” (~alkotmányosság), angolszász területeken pedig „rule of law” (~jogrend) – jogelméletileg szintén eltérő tartalommal.
A gond tehát egyfelől az, hogy a LIBE és Sargentini által Magyarországon számon kért fogalmaknak nincs egységes jelentéstartalma, másfelől pedig az, hogy e homályos kategóriákat így a tolerancia- és semlegesség-kultusz brüsszeli bajnokai politikai furkósbotként lóbálják a számukra nem szimpatikus kormányzatok feje felett – néha meg is suhintva azzal őket: e vitákat most persze a migrációs krízishez fűződő eltérő hozzáállások hozták felszínre, de azok már régóta ott húzódnak a felszín alatt. Míg korábban a Nyugat gazdasági jóléte azonban e vitákat elfedte, az keleti tagállamok csatlakozása, illetve a begyűrűző gazdasági-pénzügyi és bevándorlási válság rávilágított arra: a „régi” és az „új” tagállamok demokrácia- és szuverenitásélménye alapvetően eltér.
A tavaly decemberi LIBE-ülésen Szánthó Miklóst is meghallgatták a témában. A jelentés mellékletéből kiderül, hogy az Alapjogokért Központ volt az egyetlen, nem a nyílt társadalom eszmeiségét valló nem kormányzati szervezet, melyet felsoroltak, és amelynek kikérték a véleményét a jelentés elkészítése során.
E ponton érhető tetten valójában a LIBE-eljárás mögött meghúzódó világnézeti különbözőség: Sargentiniék és a brüsszeli politikai környezet nagy része úgy gondolja, hogy csak egyféle demokrácia-, és jogállamiság-felfogás lehet legitim: az amelyik liberális. Ezt fejezte ki nemrégiben Emmanuel Macron is, mikor pár hete arról beszélt, hogy a „liberális demokrácia Európa identitásának alapja”, de a Magyarországról folyó vitában az egyik szociáldemokrata felszólaló is, mikor azt mondta: „liberális elvek nélkül kiürül, tartalom nélkülivé válik a demokrácia”. E felfogás egész egyszerűen nem veszi figyelembe, hogy a liberalizmus vagy a sokat emlegetett „sokszínűség” önmagában véve nem érték, hogy a „nemzeti identitás” sok esetben fontosabb, mint hogy milyen típusú is egy demokratikus rendszer. Az elmúlt évek-évtizedek ugyanis a nyugati civilizációban azt bizonyították be, hogy a szélsőséges, kisebbség- és multikulti-fetisiszta liberális felfogás megfosztja az egyes államokat egészséges immunrendszerüktől – ezért az alapvető demokratikus szabályrendszert (szabad és tisztességes választások, hatalmi ágak elválasztása) megtartva alternatíva lehet egy másik típusú – nevezhetjük ezt illiberális, keresztényi vagy többségi – demokráciamodell is.
Éppen az eszmék és gondolatok sokszínűségét hirdető Unió nem hajlandó azonban mindezt tudomásul venni, az általuk vallott koncepciót tartják egyedül üdvözítőnek – ezzel azonban éppen, hogy elidegenítik a politikai ínyesmesterség e receptúráját nem kedvelő államokat az európai együttműködéstől.”
HJGY: Jogilag megalapozottak ezek az eljárások hazánk ellen?
Szánthó: A világnézeti vita mellett jogilag pedig az az alapvető probléma az eljárással, hogy az EP és bizottsága mindezzel túlterjeszkedik hatáskörén és a fenti, definiálatlan fogalmakat felhasználva olyan jogterületekre akarja kiterjeszteni hatalmát, melyek az uniós szerződések szerint is tagállami kompetenciának minősülnek. Hogy egy államban milyen módon szervezik meg egy alkotmánybíróság működését – ha működik ilyen néven testület egyáltalán -, hogyan és kik igazgatják a bíróságok működését, hogy pontosan milyen szisztéma alapján működik egy választási rendszer vagy hogy egy állam szuverén hatalmával élve hogyan rendelkezik arról, kik és milyen feltételek mellett léphetnek be a területére: ez mind tagállami hatáskör. Sargentini ezért sunyi eszközökhöz folyamodik: ő maga „saját kútfőből” nem meri kimondani deklaráltan, hogy joga van ezekbe beleszólni, hanem először összegereblyézi a Magyarországról szintén megalapozatlan kritikákat felsoroló különféle jelentéseket (ENSZ, Európa Tanács, Velencei Bizottság stb.), azokra hivatkozva állapítja meg, hogy nálunk valójában veszélyben van a „jogállam”, majd az Európai Bizottság egy sajtóközleményére alapozva közli, hogy bár „a 7. cikkely hatálya az uniós jogra vonatkozik, ám kiterjed azokra a területekre is, ahol a tagállamok önállóan járnak el”. Ez viszont súlyos beavatkozást jelent az állami szuverenitásba és az alkotmányos identitásba – melyet elvileg az uniós szerződések alapján tiszteletben kell tartani -, hiszen olyan ügyekbe követel magának az Unió beleszólást, melyről Magyarország csatlakozásakor szó se volt.
Formálisan tehát az EP-nek, illetve szakbizottságának végül is joga van eljárni egy tagállammal szemben, de a jogalap – az ún. „európai értékek” – és a 7. cikkely „hatósugarának” teljes félremagyarázása miatt az eljárás tartalmát tekintve teljes mértékben illegitim.
Fotó: MTI Fotóbank
HJGY: Mik lehetnek a következmények? Milyen további támadásokra számíthatunk uniós jogi szinten? Milyen hatása lehet Magyarországra a jelentés elfogadásának? Mik az esélyek a szeptemberi EP-ben, mikor a parlament elé kerül a jelentés? A 7-es cikkely elindítása mennyire lehetséges?
Szánthó: A végleges jelentés LIBE általi elfogadását követően az uniós szerződések értelmében az EP plenáris ülésének kell kimondania ezen eljárási szakaszban a „végső szót”: Magyarország elítéléséhez, és ezáltal a Miniszterek Tanácsának felszólításához, hogy az folytassa az eljárást, a szavazó képviselők kétharmadának „igen” szavazata szükséges, de úgy, hogy e szám egyben kitegye az összes, 751 képviselő felét is. Ez jelen pillanatban nehezen elképzelhető, hiszen – elvileg – a Néppárt képviselői nélkül nehezen tud összejönni egy ekkora többség. Ugyanakkor számos, az EPP liberális vonalához sorolható képviselő – akik közül sokan szerepelnek a „Nyílt Társadalom Hálózatának Barátai” listán – kritizálta erőteljesen a pártcsaládhoz tartozó Fidesz-KDNP-t, tehát akár távolmaradásukkal is kiélezetté tehetik a zárószavazást. Ebből a szempontból a jövő évi EP-választások fényében a Néppárt nehéz helyzetben van: egy nyílt átszavazási hullám ugyanis olyan feszültségeket generálna a Fidesz és az EPP között, melyre az egyébként össz-európai szinten nem túl fényes kilátással bíró pártcsaládnak nincs nagyon szüksége.
Ha a javaslat nem menne át az EP-ben, az persze hatalmas bukást jelentene a kezdeményezők számára, ugyanakkor messze nem jelentené a támadások végét: hiszen a balliberális erők arra hivatkozva, hogy a Néppárt most „megmentette” a Fideszt és hogy így nem „segít” nekik a többi uniós szerv, magukat éreznék felhatalmazva, hogy tovább folytassák a számonkérést – nyilván egy idő után magukat téve nevetségessé. Jogilag bonyolulttá akkor válik a helyzet, ha a javaslat átmenne: mert bár a közkeletű vélekedés mindezidáig az volt, hogy az EP eljárása akár az 7-es cikkelyben ismert „atombomba” élesítésééig, azaz Magyarországot a miniszteri tanácsi formációkban megillető szavazati jog felfüggesztéséig is elvezethet, ez nem is teljesen biztos.
A 7-es cikkely e tekintetben ugyanis két részből áll, melyeket lehet egybekapcsolódóan értelmezni, egyféle „lépcsőzetes” eljárásként – vagy egymástól teljesen elkülönítve, két elhatárolt procedúraként. És mivel e cikkelyt még korábban ilyen formában sosem alkalmazták, se releváns jogértelmezés, se joggyakorlat nem áll rendelkezésre. Előbbi értelmezés szerint ha a tagállamok egyharmada, az EP vagy az Európai Bizottság kezdeményezi, a miniszterekből Tanács négyötödös többséggel megállapíthatja, hogy fennáll az „európai értékek” tartós és súlyos sérelmének veszélye egy tagállamban – és ha ezt a tagállam nem orvosolja, akkor az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács egyhangúlag felfüggesztheti az adott állam álló szavazati jogát, megállapítva az „uniós értékek” valós sérelmét. Ezzel szemben viszont levezethető az az értelmezés is, miszerint az Európai Tanács utóbbi „akciójára” csak akkor van lehetőség, ha az eljárást a tagállamok egyharmada vagy az Európai Bizottság kezdeményezte – tehát az EP eljárásának a kifutása legfeljebb az lehet, hogy megállapítják e nemes értékek sérelmének a veszélyét és a Tanács megállapításokat tesz, de a szavazati jog felfüggesztésére nem kerülhet sor.
Magának az eljárásnak és a jogi értelmezéseknek a vitatottsága is arra világít rá: úgy a Magyarország, mind a Lengyelország ellen folytatott „ideológiai háború” lehet, hogy hasznot hajt a nyílt társadalom híveinek rövid távon, de közép- és hosszú időhorizonton az egész Európa-projekt kárára van.”
(forrás: Horváth József György, 888.hu)
