Augusztus huszadika szimbólumának, a Szent Koronának hányattatott történetét jól ismeri a magyar ember. Így azt is tudja, nem mindenkinek tetszett, amikor annak idején az őt megillető mostani helyére, az Országház kupolacsarnokába került. Gúnyolták, gyűlölettel beszéltek/beszélnek róla. (Mára oda jutottunk, hogy az utálkozó Pride-hívek szivárványos montázzsal ábrázolják – ők azok, akiknek minden útjukban van, ami magyar, ami nemzeti, ami történelmünk fényes oldalához tartozik.)
No igen, nagy fejtörést okozott Szent István napjának „polkorrekt” átszabása a kékcédulás választási csalással (1947) hatalomra jutó kommunistáknak is. Hiszen azt még a megszálló oroszokkal érkező moszkovita elvtársak is tudták: eltörölni, megszüntetni, kivenni a naptárból mégsem lehet ezt a napot, annál önérzetesebb, bátrabb és elszántabb a magyar, semmint hogy eltűrje.
Arról nem is beszélve, hogy az ünnep üzenetéből áradó istenhitet és nemzeti érzést nemhogy kiölte volna az emberekből a mögöttük hagyott világháború, ellenkezőleg: utolsó mentsvárként, kapaszkodóként megerősítette. Persze számolt ezzel a hitetlen Rákosi is, hiszen nem volt buta ember, „csupán” aljas és idegenszívű. Új arculatot kellett találniuk a kommunistáknak az ünnephez, hátha azzal el lehet venni az esemény egyházi üzenetét. (Számukra mindig a klérus volt a legnagyobb ellenfél, ahogyan ma is.) Először a szent szót „felejtették le” a Szent István-napról, majd 1948-ban megszületett az „új kenyér ünnepe” elnevezés mint központilag előírt szóhasználat.
Egy évre rá ennél is alkalmasabb kifejezést találtak: „alkotmányünnep” lett augusztus huszadikából. (1949. augusztus 20-án lépett életbe az a magyarnak hazudott alaptörvény, amely szinte szolgai másolata volt a sztálini alkotmánynak.) Az ötvenes évek elején az ünnep programjai megrövidültek, termelési versenyekről, sztahanovistákról, büszke partizánokról szólt minden. A hatalom ráült az augusztus huszadikákra. Szent Istvánt a szívekbe száműzték. Az ünnepi körmenetet kezdetben még megtűrték, ám ahogy combosodni érezte magát az orosz szuronyok árnyékában fölbátorodott lakájrendszer, azt is betiltotta. Augusztus huszadika kampányfotója az a Rákosi-fénykép lett (idősebbeknek még biztosan beugrik), amelyen az apró, gonosz pártvezér egy gabonatábla közepén (állítólag sámlin állva) búzakalászt morzsolgat. A hatalom őt kínálta a nemzetnek Szent István helyett…
De hogyan is kezdődött?
Azt már Géza nagyfejedelem felismerte, hogy a kalandozások kora lejárt, a magyarság megmaradása, európai beilleszkedése csak a kereszténység felvételével lehetséges, nincs másik út. Bár ő maga haláláig pogány maradt, fiát már keresztény szellemben nevelte. Vajk, a későbbi István, akit német lovagok is segítettek trónra kerülésében, koronáért a pápához folyamodott. Üzenet volt ebben: miközben országa a keresztény egyház védnöksége alá került, nem kívánt függőségben lenni a terjeszkedő Német-római Birodalomtól. Már itt beigazolódtak Kölcsey Ferenc későbbi sorai: „Kit a sors meghívott, annak tiszta látást is ád, a kellő utat s eszközt meglelni.” Első királyunk keresztény hitre térése először nem is vallási, inkább politikai célokat szolgált. Nyitást Európa felé. Tette mindezt végtelen türelemmel. (Imre fiához írt intelmeiben így ír: „A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek zsarnokoskodnak.”) Mindeközben templomokat, kolostorokat építtetett, földet adományozott az egyháznak, s elrendelte a vasárnaponkénti misére járást. Hordozta a keresztet. 1038-ban bekövetkezett halálának utolsó órájában Szűz Máriának ajánlotta országát. Így lettünk Regnum Marianum.
Szent István túltekintett a pártoskodásokon, megakadályozta, hogy népe visszatérjen a pogányságba, kivédte a bizánci beolvadás veszélyét, megőrizte az ország függetlenségét. Öröksége az egész Árpád-kor uralkodói mintájaként szolgált. Emlékezetének szakrális méltóságát szentté avatása adta meg 1083-ban, Szent László uralkodása idején.
Magyarország a következő évszázadokban egymaga többet tett a kereszténységért, mint a kontinens összes országa együttvéve. Tatártól, töröktől szinte csak a magyar végvárak védték Európát, a szabadidejét területszerzéssel, gyarmatosítással múlató, gazdag nyugatot… Hogy mit kaptunk vérünkért cserébe? Ígéreteken kívül nem sokat. A mohácsi csatamezőn már végzetesen magunkra maradtunk. A korabeli regös így összegezte a magyarság szolgálatainak mérlegét: „Magyarország mindenét föláldozta Európáért: önmagát, jövőjét, jólétét és normális fejlődését, de mindezen áldozatért alig kapott valami ellenszolgáltatást. Európa súlyosan adós maradt Magyarországgal szemben.” Máig adós.
(Még a három részre szakadt Magyarországon is megmaradt a Szent István-nap kultusza. Igazából csak az 1848–49-es szabadságharc leverésétől a kiegyezésig tartó önkény idején tiltották, hiszen Szent István király személye a független magyar állam szimbóluma volt. A két világháború között viszont kibővült az ünnep, immár a megcsonkított országra is emlékezett a nemzet.)
Három évtizede végre újra, eredeti értelmezésében ünnepelhetjük augusztus huszadikát – hazáról, nemzetről szólhat ez a nap, nem a helyettük évtizedeken át idehazudott lózungokról. Külön csoda, hogy miközben köröttünk ijesztően sötétedik, istentelenedik a világ, a mi Szent István-napunk fényesen mosolyog ránk.
(Pilhál György, magyarnemzet.hu)
Oszd meg másokkal is!
