in

Pilhál György méltó írása 1956-ról

Ahogy mennek az évek, az 1956-os megemlékezéseken egyre kevesebb szó esik magáról az október 23-án kitört forradalomról. Nemcsak a szónokok, maguk az ünneplők is egyre ritkábban beszélnek a történelemformáló eseményről, jóval többet a „napi áthallásokról”. Akár még érthető is lehetne ez, ha a viharos ősz históriáit előzményeivel együtt már pontosan ismernénk, ha nemzeti közmegegyezés rögzítené, milyen színű legyen és hová helyezzük 1956 mérföldkövét a nemzet emlékezetében.

De hol vagyunk még ettől! Az október 23-i ünnepekben lassan már csak a bárgyú panel közös: „1956 mindnyájunké!” A rendszerváltás nagy átöltözőinek szóleleménye ez. Hogyan lenne mindnyájunké az a forradalom, amelyben az egyik magyar a barikádon védte a hazát, miközben a másik maga hívta ránk az idegen agresszort? Amikor az egyik a bitót is vállalta a nemzetért, míg a másik alig várta, hogy pufajkát ölthessen.

Aki az ötvenhatos forradalom indítékaira kíváncsi, elsőre kutassa föl Rákosi Mátyás hamvait. Nem lesz könnyű dolga. A diktátort titokban temették el Farkasréten, urnáját már napokkal később összetörték, sárral, fekáliával kenték be; hiába helyezték át a sírkert túlsó végébe, ott is ugyanez a sors várta. (Ma egy csupasz, R. M. szignóval ellátott urnafiókban gubbasztanak a hamvak a temető eldugott felén…) Nos, ő volt a „szeretett Vezér”, őt ünnepeltették a kommunisták egy évtizeden át a nemzettel. Hogy hogyan kerülhetett hatalomra, végtelenül egyszerű: szovjet megszállással és kékcédulás választással. Fegyverrel és az ármány erejével. Minden baj innen fakadt.

Ők voltak az egyik oldalon. A másikon az a háborúban kivérzett nemzet állt, amely férfilakosságának javával már nem számolhatott, hiszen ki a fronton veszett, ki hadifogolytáborokban volt, mások az emigrációt választották. De még így is talpra állt volna az ország, ha az első választásokon elsöprő győzelmet arató Kisgazdapárt munkáját már az első időkben nem támadják egyre gátlástalanabbul a belügyi tárcát megszerző kommunisták.

Erre jött rá a kékcédulás aljasság, vele a többpártrendszer fölszámolása. Rákosinak ezek után már csak az egyházak megzabolázása maradt hátra, hogy megszerezze a teljhatalmat. Évtized sem kellett, hogy az ország ráébredjen, milyen a kommunizmus igazi arca. Alig akadt a hazában hívő és hitetlen, aki ne szenvedte volna meg a vörös ámokfutást, ne szorította volna a torkát a gimnasztyorka. Az ötvenes évek közepére már maguk a kommunisták is csengőfrászban éjszakáztak, bárkiért jöhetett a nagy fekete autó… Hatelemis vérbírók döntöttek élet és halál felett.

Már csak az volt a kérdés, mikor jön végre az elkerülhetetlen „október huszonharmadika”.

A nagy nap legemlékezetesebb pillanatait betéve tudjuk: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, önfeledt felvonulók a Margit hídon, nagygyűlések szerte vidéken, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél. Aztán az első fegyverropogás a rádiónál, orosz tankok, ÁVH, ledől a Sztálin-szobor… Órák alatt elképzelhetetlen energiák szabadultak fel – mi mindenre képes a közös akarat! Hitte volna bárki, hogy a moszkovita Nagy Imre ugyanarra az oldalra áll majd, mint a börtönből kiszabadított Mindszenty? Hogy a barikád egyazon az oldalán harcol a hajdani csendőr a zsidó Angyal Istvánnal, a pesti srác a kiábrándult kommunistával?

A sors úgy hozta, hogy 1990 táján egy egész estén át beszélgethettem az emigrációból hazatért Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz hajdani parancsnokával. (Beszélgettem? Ő beszélt, én csüngtem a szavain.) – Azon döbbenek meg – mondta –, hogy itt most minden Nagy Imréék körül forog, mintha ők csinálták volna a forradalmat. Ez nem igaz!

Engem nem lúgozott át a Kádár-világ, tudom, mit beszélek. Azok a bukott, ravasz kommunisták mondják ezt, akik most átöltöztek reformerekké. A nép kezdte a forradalmat, a szabadságharcot a pesti srácok vívták. Ha Nagy Imrén múlik, másképp alakul minden. Ő fékezni akarta a tömeget, meg akart maradni a kommunizmus szelídebb keretei között, ám képtelen volt megállítani az eseményeket. Irányítani akart, de csak sodródott az eseményekkel. Tiszteletet csak azért érdemel, mert minden tettét vállalta, nem kért kegyelmet.

Nagy Imre mártírrá lett, mert nem volt hajlandó lepaktálni az orosz tankokkal érkező Kádárral, és nem kért kegyelmet a vérbíráktól. Ám nem a politikust tiszteljük benne – mártíromsága előtt hajtunk fejet. A dicsőséget kivívtuk, falatnyi szabadságunkat elveszítettük. De ez már a történet vége…

Az elszaladt évtizedek során a forradalomból előbb „ellenforradalom”, később „sajnálatos októberi események” lett, majd – merész fordulattal – népfelkelés. Ma újra forradalomnak mondhatjuk. A felemás rendszerváltást furcsa, elmaszatolt évek követték. Míg a történelem sűrű sodrásán merengtünk, megtörtént – megtörténhetett! –, hogy a félszázados évfordulón az akkori magyar miniszterelnök a rendőreivel agyba-főbe verette a nagy napra emlékezőket. Üzenet volt ez a barikád túloldaláról, hogy még mindig nem győztünk. A kaján szervező szavaival: No pasaran!

Furcsa kettősség hordozója ma 1956. Ha nem is szólnak a fegyverek, a „forradalom” még nem ért véget. Nem dőlt el a sorsunk. „Azok” ugyan eltakarodtak, de jöttek helyettük mások. Mindig jönnek. Gimnasztyorkás kiskatonák helyett most éppen magyart alakító idegenek akarják a vesztünket. Ez a sorsunk. Egy szabadságnemzet mindig „útban van”.

Ott is maradunk.

 

(Pilhál György, magyaridok.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

22,6 milliárd Forint a vidéknek. Erre is van pénz, nemcsak stadionra! – A vártnál is több pénzt kapnak a baromfitartók

Ausztria után Csehország is – A jobbközép ANO magasan nyerte a cseh választásokat