Visszatérő, illetve soha nem múló kérdés, hogy a magát jobboldalinak, konzervatívnak, kereszténynek valló embernek hogyan kell viselkednie, mit szabad mondania, milyen nyelvezetet illik használnia. Leginkább a baloldaliak, liberálisok, ateisták szeretik megmondani, milyenek legyünk a politikai térfél másik oldalán. (No meg persze a Magyar Nemzet morálbajnokai.)
Ha nem úgy teszünk, rögtön ránk zúdul a haladárok össztüze, és rögtön elkezdenek Antall Józsefre, II. János Pálra, Ronald Reaganre, Winston Churchillre és további ikonokra hivatkozni. Akiket egyébként bármikor lealáznak, semmilyen módon nem tisztelnek.
De tényleg, hogyan is kell viselkednie egy jobboldalinak? Kesztyűben és hózentrógerben tusoljon esténként (copyright by Szentesi Zöldi László)? Vagy igazi éttermiségiként (copyright by Megadja Gábor) kizárólag hosszú, érthetetlen körmondatokban beszéljen, minden mondatába beleszőve a módfelett, a kérlek szépen, a posztulátum stb. szavakat, és legalább egy Kosztolányi-, Márai- vagy Biblia-idézetet?
Nem.
Van egy egyre jelentősebb szellemi háttér a magyar jobboldalon, amelynek gondolkodását, a világról alkotott képét abszolút a hagyományos értékek határozzák meg. Nagy tisztelője az elsősorban angolszász konzervatív gondolatnak és gondolkodóknak, politikának és politikusoknak. Emellett igen széles körű a történelmi-filozófiai műveltsége (messze nem csak konzervatív szerzőktől), és jártas a mai politika világában.
Ezen holdudvar zömmel harmincas éveikben járó tagjai történetesen értik az idők szavát, az általános közhangulatot, és vágyvezérelt lázálmok, alternatív valóságok és képzelt világok helyett képesek nemcsak reálisan látni a mai politikát, hanem saját nyelvezetén megszólítani a korosztályukat is.
Ahogy a baloldali megmondóemberek szép lassan elvesztették egykoron meglévő (ön)azonosságukat, a közös hangot, a zeitgeistet, úgy a mai jobboldali publicisták, közéleti szereplők itthon és a világban egyaránt egyre jobban rezonálnak a néppel. (A „népet” persze most a baloldal igyekszik eléggé abszurd módon szitokszóvá tenni a populizmus és más divatos megbélyegzések használatával.)
És ezt, a jobboldali publicisták, médiaszemélyiségek térnyerését, népszerűségét még annál is nehezebben viselik progresszív barátaink, mint azt, amikor épp nem az ő liblingjeik ülnek a hatalom csúcsán akár az USA-ban, akár Magyarországon, Nagy-Britanniában, Ausztriában stb.
A jobboldali politika sokszor formabontó nyelvezettel és stílusban, korábban csak a baloldal által használt kommunikációs eszközök segítségével, azokat egyre jobban alkalmazva szól a tömegekhez. A jobboldalt többé nem kötik gúzsba saját láncai, nem érzi kötelességének, belső indíttatásának, hogy minden megszólalása előtt megszabaduljon férfiasságától.
És ezt nemcsak a baloldal nem képes elviselni, de az úgynevezett „igazi konzervatívoknak” sem tetszik. Nem értik Donald Trumpot, Sebastian Kurz éppen csak megfelel nekik, de Heinz-Christian Strache már sok, és egyáltalán, ki vannak készülve, hogy micsoda stílusban, néha kifejezetten trágárul beszélnek ma a jobboldali megszólalók.
Miközben utóbbiak egyébként nagyon is fontos elveket, ügyeket, tartalmat képviselnek. A hagyományos családmodelltől a határok védelmén át az európai kultúra értékeinek, ezek megőrzésének fontosságáig. Általában a józanságot a „progresszió” nevében hajszoló őrültségekkel szemben. Korábban az osztályharc és a marxizmus–leninizmus, ma a genderelmélet, a multikulti a végletekig tolt politikai korrektséggel szemben.
Mi a fontos? A stílus vagy a tartalom? Az, hogy végletekig kilengjen a konzervatív barométer, és egymás vállait veregethessük, hogy milyen elegánsan, szépen, adekvátan fogalmaztunk – annak a harminc embernek, aki hajlandó és képes volt meghallgatni? Vagy pedig az, hogy megnyerjük a tömegeket – és a választást?
Közhely, de örök érvényű: a történelmet a győztesek írják. Elveinket, céljainkat akkor tudjuk megvalósítani – persze sosem tökéletesen, mindig kompromisszumokkal –, ha ehhez rendelkezünk a megfelelő politikai felhatalmazással. Ellenzékben tökéletesen lehet képviselni bármit – és váltogatni az elveket, mint az alsóneműt.
Annak érdekében, hogy a mai óriási média-, információ-, politikai stb. csatazajban bármilyen módon érvényesülni lehessen, ahhoz, tetszik vagy nem, át kell ütni az ingerküszöböt. Lehet, hogy olyan hangvétel, olyan szóhasználat, kifejezésmód is szükséges lehet ehhez, amitől szüleink még pironkodtak, nagyszüleink háborogtak, dédszüleink pedig szívrohamot kaptak volna.
De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy föladnánk a konzervativizmus, a jobboldaliság elveit. Egy jobboldali igenis lehet laza, formabontó, de akár polgárpukkasztó is. Sőt ma a baloldal rabja a saját előírásainak, dogmáinak, és nem enged semmilyen eltérést az előírt kánontól.
Épp a jobboldal az, amelyik küzd a szólásszabadságért, a valóban egyenlő bánásmódért, amelyik nem fogadja el a status quót és az ezen alapuló diktátumokat olyan, klasszikus liberális értékekért, amelyeket éppen a mai, magukat liberálisnak mondók igyekeznek korlátozni.
A mai jobboldal konzervativizmusa tehát nem az avétos beszédmódban, a naftalinszagú egyrészt-másrészt óvatoskodásban rejlik. Hanem az emberi társadalmakat évezredeken át meghatározó alapvető működési elvek, funkciók, a normalitás megőrzésében, a soha semmilyen eredményt, kizárólag háborúkat és szenvedést hozó folytonos társadalmi mérnökösködéssel szemben.
A valósággal való szembenézésben a vágyvezérelt és erőltetett gondolkodásmód helyett. A kihívásokra adott jó válaszokban, nem pedig az álságos jóságoskodásban. Utóbbi a beszédmódban is hiábavaló, kerülendő. A megfelelő kommunikációs eszközöket lehet és kell használni ahhoz, hogy a fontos üzenetek célba is jussanak.
Ez egyáltalán nem a „cél szentesíti az eszközt” bármi áron való alkalmazása, hanem pusztán az öncélú és önsorsrontó berögzültség, belterjesség elengedése azért, hogy a tömegdemokráciák korában is sikerüljön nemcsak megszerezni a hatalmat, hanem meg is őrizni bizonyos értékeket, és merevség helyett épp a megfelelő területeken alkalmazott rugalmasság segítségével ellenállni a társadalmainkat alapvetően veszélyeztető belső és külső nyomásoknak.
A mai jobboldalon egyre kevesebb a tabu, miközben a baloldal a politikai korrektség jegyében folyamatosan újabb és újabb tabukat kreál, és elkeseredett, hisztérikus csapkodással reagál arra, ahogy a jobboldalt és annak szavazóit egyre kevésbé érdekli az erényfitogtató-számonkérő moralizálásuk. Akár Göncz Árpád vitatott múltjáról van szó, akár például egy hisztérikus feminista szörnyeteg néven nevezéséről fölösleges udvariaskodás és finomkodás nélkül.
A szerző a Karc FM szerkesztője
(forrás: Jeszenszky Zsolt, magyaridok.hu)
