in ,

Jeszenszky Zsolt üzenete a libsi újságíróknak: A Youtube-on 38 millióan látták a szerintük (libsik) ismeretlen Nélküled c. számot

Elkészült, megnyitott, jó lett, örülünk neki, illetve örülnénk, de vannak, akik ebbe csakazértis belepiszkítanak.

Elkészült, megnyitott, jó lett, örülünk neki, illetve örülnénk, de vannak, akik ebbe csakazértis belepiszkítanak. Erről talán majd írok egy külön cikket, mert érdemes: miért kell bizonyos politikai erőknek, és a velük – eufémisztikus kifejezéssel élve – szimbiózisban működő médiának folyton mérgeznie a közéletet, rontani a hangulatot, elvenni az emberek kedvét… Igen, ez egy tök jó téma, tényleg fogok róla írni.

JESZENSZKY ZSOLT – PestiSrácok.hu

Péntek este ugyanis valami egészen különleges dolog történt az új nemzeti stadionban, ahol remélhetőleg hamarosan – mert tökéletesen alkalmas rá – akár BL-döntőt is láthatunk. Egyelőre még csak Uruguay válogatottját fogadtuk – és hát sajnos, kikaptunk tőlük. Az ellenzéki média persze ennek nagyon örül… De jaj, mielőtt megint elkalandoznék, most kifejezetten azt a bravúros „újságírói” teljesítményt szeretném méltatni, amit a megnyitón elhangzott dal kapcsán produkáltak.

Ez a dal – amint azt úgy tűnik, az ATV-s Benyó Ritán, az indexes Miklósi Gáboron és Erdélyi Zsolton kívül mindenki tudja – az Ismerős Arcok együttes „Nélküled” című slágere volt. Igen, egész nyugodtan nevezzük slágernek, bármennyire is tör ki erőltetett vihogásban az ellenzéki propagandamédia, amikor ezt a szót használjuk a dalra.

Nézzük a számokat… A „Nélküled” jelenleg 850 ezer meghallgatásnál tart a Spotify-on, 38 millió megtekintésnél a YouTube-on. Összehasonlításképp: a Wellhello legnagyobb slágere, az „Apuveddmeg” 2,2 millió stream-et produkált Spotify-on, és 30 millió megtekintést YouTube-on. A Halott Pénz legismertebb dala, a „Valami van a levegőben” esetében a számok: 2,8 millió és 33 millió. Horváth Tamás „Meggyfá”-ja 1,5 millió, ill. 23 milliót csinált. A „haladó” média által – különösen Kiss Tibi Orbán-ellenes kirohanásai óta – nagyon kedvelt Quimby legsikeresebb felvétele, az „Autó egy szerpentinen” számai: 1,35 millió és 1,9 millió. (Vagyis, utóbbi a fasorba’ sincs.) Mindez természetesen nem jelent semmit az egyes zeneszámok minőségével kapcsolatban (én speciel a fentiek mindegyikét szeretem), de arról azért mégiscsak köteteket mesél, hogy milyen kaliberű dalról van szó, kikkel játszik egy ligában az Ismerős Arcok. Olyannyira, hogy a YouTube-on mindösszesen 5(!) db magyar dal van, amit többször néztek volna meg a „Nélküled”-nél. (Ráadásul az 5-ből 3 a TV2 legnagyobb sztárjának, Majkának a nevéhez fűződik).

Nos, tehát, vajon az az ember nevetséges-e, aki felállva, átéléssel énekli a gigaslágert (ahogy általában a slágereket szoktuk bármilyen rendezvényen, koncerten), vagy az, aki még csak nem is hallott róla? Nem, nem hagyom a levegőben a költői kérdést, mondjuk ki bátran: az ellenzéki cselédmédia nagyképű, nagypofájú (ja, a kettő ugyanaz, de a második még jobban illik rájuk), önhitt, bunkóskodó, mások teljesítményét kiröhögő firkászai nem csak nevetségesek, hanem szánalmasak is.

Szánalmas, hogy nem ismerik az egyik legnagyobb magyar slágert, még szánalmasabb, hogy azokon röhögnek (bocsánat, röfögnek), akik felállva éneklik ezt a dalt (leminősítve, degradálva azt a több, mint 60 ezer embert, akik ott voltak és énekelték), és a legszánalmasabb, ahogy a dal és a közös éneklés által kiváltott emelkedett hangulatot, az érzést, az ott létrejövő, megható, valódi, giccsmentes pátoszt igyekeznek degradálni. Az azóta összehányt különböző cikkeikben, blogbejegyzéseikben, Facebook-posztjaikban a bunkó, prosztó alpáriság széles palettáját sikerül felvonultatniuk. Még talán Hont András volt a legvisszafogottabb, aki írt egy bevezetőt arról, hogy mit jelent a giccs és az általa keltett könnycseppek – amiben történetesen egyébként igaza lenne, csak nem veszi észre, hogy ez a dal ez nem giccs. Igen, erős, érzelmes, még a hatásvadász szót is el tudom fogadni – de valódi hatást fejt ki. Egyáltalán nem giccses. Persze ez is egy, a baloldalra jellemző, tipikusan sátáni megoldás: egy féligazsággal először „beetetni” az olvasót, és az így keltett szimpátiát kihasználva bevinni az ütést. Mert hogy ezután kimondja Hont a tutit: a dal egyszerűen szar. Ez persze már szubjektív. ezen már akár lehet egy picit vitázni… Hát, tegyük is.

 

 

Általában szokás az úgynevezett nemzeti rockot lesajnáló jelzőkkel illetni, természetesen elsősorban libsi közökben, de zenész körökben is. (A kettő között persze erős az átfedés, de messze nem teljes.) Tény, hogy vannak olyan zenekarok, a stílus első vonalában is, akiknél a zenei minőség nagyjából egy „jobboldali Pa-Dö-Dö” szintet üt meg, vagy nevezhető akár verbunkos-mulatósnak is. És tényleg nem jó. (Még ha a tartalmi résszel, a mondanivalóval akár szimpatizálunk is.) Aztán vannak a metálosabb csapatok, akik nyilván eleve egy szűkebb közönséghez szólnak. Meg persze vannak (vagy a legtöbb esetben már inkább csak voltak) a műfaj nagy úttörői (Egészséges Fejbőr, Magozott Cseresznye, Oi-kor, stb.), akik még egy teljesen más közegben, sok szempontból nehezebb körülmények között, még nagyobb ellenszélben (bár lemezeladások szempontjából még egy szerencsésebb korban) működtek. És vannak (tán még mindig vannak) a legextrémebb, valóban sokszor vállalhatatlan, igazi underground csapatok (Divízió 88, Vádló Bitófák, stb.), akiknél már pusztán az, hogy ismerem a nevüket, kellő alap lehet ahhoz, hogy a toleráns-haladó firkászok és egyéb aktivisták egyből engem is lenácizzanak. Gyerünk, faszkalapok, 3…2…1…kezdjétek…

És végül van az Ismerős Arcok. Egy olyan úgynevezett nemzeti rockzenekar, amelyik zeneileg is teljesen rendben van, egy profi produkció. Se nem giccses, se nem gagyi, se nem provokatív, se nem vállalhatatlan. Nem hogy nem magyarkodnak, nem irredenta dalokat énekelnek, de még csak nem is köszön vissza minden számukban a nemzeti gondolat. („Eltűnni csendben”, „Szívemben tudlak” – hallotta vajon ezeket valaha is egyetlen megbélyegző seggfej?) Egyszerűen csak zenélnek, dalokat írnak (nyilván jobbakat és rosszabbakat is, ahogy minden előadó), és ehhez tartozik egy alap érzés, egy elköteleződés, egy határozott kiállás. Nem erőszakosan, nem szájbarágósan.

Ettől persze lehet nem szeretni a zenekart. De ez az erőltetett fikázás, amit az elmúlt napokban véghez visznek, egy dolgot egyértelműen mutat: ez betalált, és nagyon fáj nekik. Nagyon fáj, hogy volt egy újabb felemelő, közös nemzeti élményünk, nem csak a stadion felavatása és mérkőzés, hanem a közös éneklés is. És az, hogy a Dunaszerdahely focicsapatának (DAC), egy teljes felvidéki magyar közösségnek ez amolyan „második himnuszává” vált (egyáltalán nem relativizálva az igazi Himnuszunkat, hanem teljesen más síkon, más minőségben, de meghatározóan), és most az anyaországban is hasonlóan „nagyot ütött”, na ettől aztán teljesen kivannak. Visítanak, vonyítanak, sivalkodnak. Mert ismét kiderült: felemelő, katartikus közösségi élményeket még mindig tud adni a jobboldal, és csak a jobboldal tud adni. Ahogy Szerencsés Marci kiválóan fogalmazta Facebook-posztjában: „Továbbra is ezen az oldalon van jelen az érzelmi tektonikát megmozgató, őszinte erő, amitől még az indexes gányfirkász is telibeszarja a bokáját és magyarrá változik.” (Ha az utóbbi nem is, de az előbbi mindenképp.) A baloldalon csak a gyűlölködéssel, a kútmérgezéssel, az indulatok felkorbácsolásával képesek a szavazókra hatni.

A JOBBOLDALON VISZONT EGYSZER CSAK KIMONDJUK, ÉREZZÜK, ÁTÉREZZÜK, HOGY „EGY VÉRBŐL VALÓK VAGYUNK”. ÉS EZ JÓ.

(Jeszenszky Zsolt, pestisracok.hu)

Oszd meg másokkal is!

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Hozzászólások

hozzászólás

Megint hazudik a Népszava! Mutatjuk mit hazudtak

Nem stadion – Minden várakozást felülmúl a családvédelmi akcióterv iránti érdeklődés