Előbb olvassák el Tóta W. Árpád húsvéti jegyzetét. Nem hiszem, hogy illő és helyes lenne megspórolni azt az időt, amelyet ennek elolvasására fordítunk. Mert mindig, újra és újra rá kell tudnunk döbbenni, rá kell tudnunk csodálkozni, kik ezek.
Leginkább azért, hogy ha eljön az idő, tudjunk emlékezni: van mit megbocsátanunk. S hogy felkoncolni jobban esne, de nem tehetjük, mert soha, de soha nem lehetünk ezekhez hasonlatosak.
Tehát akkor, Tóta W., a HVG vezető publicistája ezt írta húsvétra:
„Kedves Gyerekek! Biztosan kíváncsiak vagytok, mit is ünneplünk ma.
Nos, sok-sok évvel ezelőtt, az üveghegyen is túl, egyszer ezen a napon Jézus előbújt az odúból. Mindig így tett ilyentájt, amikor meghallotta odakintről a csicsergést meg a kiabálást, hogy Krump-liiit! Aztán ha meglátta az árnyékát, még visszabújt kicsit szundizni Nyuszihoz, esetleg csipegetni ezt-azt.
Most, már amint kidugta az orrát a barlang száján, ismerős illat ütötte meg. – Méz – gondolta Jézus, – vagy legalábbis valami nagyon mézszagú dolog. Jobb lesz, ha megvizsgálom! – Ám ahogy kifelé nyomakodott, egyre inkább csodálkozott azon, hogy ő csak nyomakodik
és nyomakodik,
és nyomakodik,
de sehogy se jut kijjebb. Akkor megpróbált visszahátrálni, de mindhiába.
Nyuszi előbb a barlangba lógó lábait vette szemügyre, aztán egy hátsó kijáraton át megkerülte az odút, és elölről is megtekintette.
– A dolog úgy áll – állapította meg Nyuszi -, hogy be vagy szorulva.
Negyven napon át szorongott Jézus a lyukban. Nyuszi addig is törölközőket és ágyneműket szárított lábain, tanítványai pedig köré sereglettek, és müzlivel meg tojássalátával etették.
Negyven nap után aztán Nyuszi kiugrabugrált a tanítványokhoz, és azt mondta: Na! Akkor a tanítványok mind összekapaszkodtak, megfogták Jézus két kezét, Nyuszi pedig különféle testápolókkal és folyékony szappanokkal kenegette odabentről, hogy jobban csússzon. Végül nagyot rántottak rajta, és Jézus kicsusszant a barlang szájából hangos pluttyanással, mint mikor a dugó kijön a palackból, így: PÜNK!
De ez már egy másik ünnep.”
A zseniális Micimackó tótawés parafrázisa, mint üzenet. S az üzenetnek egyetlen célja van: provokálni. Vállak nélkül, rossz, csúnya arccal, nyüzügén, hátulról, mint az iskolai bálok hölgyválaszain, ahol ennek soha nem sikerült megizzadni, inkább hazasietett, és a sötétben, rossz szagú lepedőjén, fantáziálva szorongatta magának, keserű könnyeit nyelve.
Aztán ez lett belőle.
Ezekből mindig ez lesz.
És nekünk muszáj emlékeznünk mindig, hogy meg kell tudnunk bocsátani. Csak azért, hogy legalább megpróbáljunk méltóak lenni hozzá.
Kihez is?
Hát Őhozzá.
És akkor, ha késve is, de sok szeretettel:
Áldott húsvétot mindenkinek. Kívánom, hogy ebben a furcsa, önmagából kifordult világban is megtaláljuk a húsvét reménységét, békességét és örömét. Ez a mi legnagyobb ünnepünk, és ne feledjük az örök igazságot: Európában az is keresztény, aki ateista. Mert nem az istenhittől függ már bizonyos világlátás, viszonyulás az élethez, a többi emberhez.
Emlékezzünk ma Őrá. Az Ő létezése történelmi tény, miképpen borzalmas halála is. S bárki bárhogy is gondol az emberfiára, istenként vagy emberként, létezése és iszonyatos halála immáron kétezer éve meghatározza az emberiség sorsát. Minden, ami Európát Európává tette, a román kor, a gótika, a reneszánsz, a barokk, mind-mind Őróla szól, Őmiatta született, még akkor is, ha e „születéseket” át- meg átszőtte mindenféle magasztos vagy földhözragadt emberi szándék és akarat, átszőtte mindenféle politikai, hatalmi megfontolás is akár. Akkor is: kétezer éve Őróla szól a mi életünk. S ebbe belegondolni, bizony hátborzongató. S éppen ezért bátran állíthatjuk, hívőként és ateistaként egyaránt, hogy Ő bizony nem halt meg. Vagy ha úgy tetszik: feltámadott…
A harangok nagypénteken hallgattak.
Aztán vártuk a feltámadást.
Ebben a kifordult világban a Via Crucis hívek nélkül tartatott meg. Olyan magányos volt a világ, olyan magányos volt a pápa, amilyen magányos Ő volt akkor, a keresztfán.
De a holnap más lesz. És nagy szeretettel gondolok rátok, és le fogjuk győzni ezt a bajt is.
Áldott húsvétot még egyszer mindnyájatoknak. II. János Pál pápánk, az elmúlt ötszáz esztendő legnagyszerűbb pápája, amikor pápaként először hazatért szülőföldjére, és Krakkóban misézett összegyűlt híveinek, azt mondta: Ne féljetek!
Ez a mondat pedig az első lépés volt a kommunizmus felszámolása felé vezető úton, az első lépés volt egy új világ felé.
Hát ne féljünk…
(Bayer Zsolt, badog.blogstar.hu)
Oszd meg másokkal is!
