A bocsánatkérés komoly dolog. Bocsánatot kérni őszintén érdemes a hiba (bűn) elkövetésének belátása után, meggyőződéssel. Persze lehet bocsánatot kérni álságosan is, pusztán félelemből vagy taktikai megfontolásból. De ezzel majd máskor foglalkozunk.

Ha mostanában elgondolkodunk, kinek is kellene bocsánatot kérnie és kitől, bizony Juncker úr kerül az első helyre. Neki kellene mihamarabb bocsánatot kérnie, mellékesen a magyar miniszterelnöktől is személyesen, de leginkább minden európai polgártól. Erre pedig három jó ok is van: politikai, jellem- és viselkedésbéli dolgok. Nézzük is sorjában.

Juncker két politikai hibát is elkövetett, bár ha bűnnek neveznénk, még közelebb járnánk az igazsághoz. Először is annak ellenére vállalta az Európai Bizottság elnökségét, hogy tudta, a britek a lehető leghatározottabban ellenezték, hogy ő töltse be ezt a stallumot. Mégis elvállalta. Ha ez csak egyetlen százaléknyit is hozzájárult a brexithez, akkor is történelmi bűnt követett el az elnök úr, amiért illene minimum bocsánatot kérnie. A másik politikai hiba (bűn) pedig az, hogy Juncker minden sorsdöntő pillanatban, kivétel nélkül a migrációt pártoló erők mellé állt, így neki személyesen is komoly felelőssége van abban, ahogyan ma Európa kinéz.

Juncker úr sajnos bensőséges viszonyt ápol Mister Alkohollal. Emiatt pedig több kínos pillanatot produkált, lejáratva nemcsak saját magát, de az egész uniót is. Annak ellenére, hogy a problémát a píszí és a struccpolitika jegyében isiásznak becézgetjük. Ideje bocsánatot kérni a jellembéli gyengeségért!

A harmadik, a viselkedésbéli probléma feltehetőleg szoros összefüggésben van a jellembélivel. Juncker úr ugyanis nem tud viselkedni. Pofozgatja, csókolgatja politikustársait, idült mosollyal csavargatja a nyakkendőket. És igen: ezen egy egész világ röhög, ami ismételten csak lejáratja a személyt magát (ez kevésbé érdekes már), továbbá a hivatalt, amelyet betölt, és ezen keresztül az egész uniót. Ezért pedig a legkevesebb egy bocsánatkérés!

Ez a helyzet Juncker úrral, s bár nagyon sajnáljuk, de az igazság kimondása akkor is fontosabb, mint a félrenézés vagy még inkább a hazudozás. És pontosan itt érdemes néhány szót szólni a néppártról is. Mert az a helyzet, hogy a néppártot ma túszul ejtette néhány – elsősorban skandináv – törpepárt, és ők diktálják e politikai formáció politikáját.

A néppárt ma sem nem konzervatív, sem nem keresztény, a néppárt ma minimum három politikai formációból áll, amelyek nem zárhatók be egyetlen politikai értékrendbe. A néppárt ma minden lényeges és Európa szempontjából életbe vágó kérdésben együttműködik a szocialistákkal és a legvadabb liberálisokkal, a píszí terrorjában és a nyugati sajtódiktatúra nyomása alatt képtelen és gyáva ahhoz, hogy egyáltalán képviselni merészelje a konzervativizmust és a keresztény értékrendet. Helyette mellébeszél, retteg és azoknak gazsulál, akikkel szemben a leghatározottabban fel kellene lépnie.

És mindebből egyenesen következik, hogy ez a néppárt azt a legerősebb tagpártját vegzálja és akarja visszavonulásra, valamint bocsánatkérésre rábírni, amely szinte egyedüliként merészeli képviselni mindazt, amiért a néppárt elvileg létezik. Szóval Weber úr, az a helyzet, hogy Európa nem az, amiről ön beszél. Európáról mi beszélünk – önök pedig gyáván félrenéznek, és taktikai bocsánatkéréseket akarnak kierőszakolni ahelyett, hogy egyszer végre őszintén bocsánatot kérnének mindezért, és elkezdenének az igazi Európáért tenni valamit. Aztán, ha rádöbbennek, hogy nem a Fidesznek elemi érdeke a néppárt, hanem fordítva, akkor már nehogy késő legyen. Például bocsánatot kérni.

(Bayer Zsolt, magyarnemzet.hu)