in , , ,

Bayer Zsolt Franciaország végéről

Tételmondat-sorozat, I. rész: „Szabad-e Dévénynél betörnöm. Új időknek új dalaival?”

Kilakoltatás az eszme jegyében

Nem. Nem szabad. Persze nem tagadhatjuk: szép illúzió volt. Szinte álom – vagy lázálom? S milyen régóta tart! Már Batsányi János így szólt kortársaihoz: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Igen, több mint kétszáz éve mondogatjuk egymásnak ezt a sort és várjuk a csodát. Onnan, Nyugatról, Párizsból, Dévény felől. Hát jó, akkor most egy pillanatra vegyük komolyan Batsányinkat, és vessük vigyázó szemünket Párizsra.

 

Párizsban ma egy súlyos lelkibeteg, identitászavaros, mindig mindenben kudarcot valló alak az úr. Párizs rothad. ’68 óta folyamatosan. Párizsban győzött a „nyitott társadalom”, Párizs számos kerületében naphosszat sétálhatsz anélkül, hogy egyetlen fehér embert látnál, Párizsban a filmrendező Mathieu Kassovitz A gyűlölete az úr. Párizsban már senkit nem érdekel a költészet maga, mégis égre kelt az éji folyó csillaga.

Párizsban birkát vágnak a külvárosi erkélyeken, Gérard Depardieu Oroszországba emigrált. Ó, hát hová lettek azok az idők, amikor a cári emigráció s a térképről letörölt Lengyelország emigrációja együtt itta halálba magát abszinttal – éppen Párizsban? Azok az idők is odalettek. Ha Henri de Toulouse-Lautrec most feltámadna és sétát tenne vasárnap a városban, biztosan megtámadnák a sárga mellényesek, hiszen grófi származású, ráadásul olyan burzsoá szenvedélyei voltak, mint a montmartre-i mulatók, táncosnők, örömlányok és kártyások, s olyan alakokkal mutatkozott, mint Aristide Bruant. Ilyesféle elhajlásokat nem tűrhet el korunk formálódó új proletárdiktatúrája.

Ugyanakkor, mivel Toulouse-Lautrec törpe maradt, mielőtt agyonvernék, véres harcot indítanának azon jogáért, hogy indulhasson az olimpián, leginkább magasugrásban. Mert a jogoknál már nincsen fontosabb ma. Éppen a minap vették körbe ezek a sárga mellényesek a lengyel bevándorlók gyermekeként már Párizsban született zsidó Alain Finkielkraut-t, és igazán keresetlen, nagyblankás szavakkal „Büdös zsidó, cionista, ba…d meg anyád!” kiáltással üdvözölték, s ha nincsenek ott a rendőrök, meg is lincselik. Ám ne gondoljuk egy pillanatra sem, hogy ezek a kedves emberek nincsenek tökéletesen tisztában a saját valódi s még inkább a vélt jogaikkal.

Ilyen tökéletes, hívogató hely lett Párizs. Nem véletlenül mondta nemrég Alain Delon: „Az élet már nem tartogat számomra sokat, mindent megismertem, mindent láttam már. De mindenekelőtt utálom ezt a kort, hányok tőle. Nincs többé tisztelet, nincs adott szó. Csak a pénz számít. Egész nap csak a bűnözésről hallunk. Tudom, hogy sajnálkozás nélkül hagyom majd itt a világot.”

Persze kit érdekel Alain Delon? Ő csak egy ócska fehér ember a múltból, egy afféle „sztárocska”, aki biztosan nem tudja felsorolni a hetvenkétféle genderidentitást. Nincs már rá szükség, és Jean-Paul Belmondóra sem. Régi bölények kihalásra ítéltettek. Már abból is látszik ez, hogy ezeknek még anyjuk volt meg apjuk. Micsoda szörnyű, kirekesztő, múltban fetrengő torz világkép ez, bűzlik a 30-as évektől!

A mai Párizs haladó szellemében már nem használjuk az apa és anya fogalmakat, helyette itt a szülő 1 és a szülő 2 – s persze ez a haladó és befogadó hozzáállás már méhében hordozza az új háborút, az új szabadságharcot, mert ugyan ki merészelné az 1-es és a 2-es besorolással megkülönböztetni egymástól azokat a szülőket? Sőt, mivel az 1 és a 2 egymást követi a számsorban, ez önmagában hordozza a hierarchiát, ami elviselhetetlen, fel, párizsiak, fel, Nyugat, ne hagyjátok, hogy rátok égjen a megkülönböztetés eme szégyene! Töröljük el az 1-et és a 2-t! Igen, ez lesz a jövő heti szabadságharc. Ugyanis nemcsak a Monty Python teljes életműve változott rögvalósággá, hanem valódi harcok híján ma a nyugat (Nyugat!) halálosan komolyan veszi a maga béka-egér harcait (Batrakhomüomakhia), és képtelen rájönni, hogy idiótát csinált magából. Talán azért képtelen, mert idióta…

Száz éve már lassan, hogy Dévény felől csak elmebajok törtek be ide. Száz éve már, hogy a nyugati értelmiség csak elmebetegekben, tömeggyilkosokban és idiótákban hitt, ezekbe helyezte bizalmát, ezeket emelte piedesztálra, ezeknek hódolt körömszakadtáig, és soha nem tűrt ellentmondást.

Lenint imádták először, s persze mindenekelőtt Marxot, ez a szerelem nem múlt el soha.

Lenin után Sztálinért rajongtak, nyilvános kivégzéseket, autodafékat rendeztek, amelyeken virtuálisan leszámoltak mindenkivel és bárkivel, aki Sztálin és a Szovjetunió csodálatosságát kétségbe merte vonni. Ott ült Párizsban az összes, Jean-Paul Sartre, Jorge Semprún, Si­mone de Beauvoir, és ájultan csodálták Sztálin demokráciáját, humanizmusát, a Szovjet­unió jólétét, s persze tagadták a gulágot.

Amikor aztán tarthatatlanná vált Sztálin imádata, következett a kommunista Kína. Mao lett az új megváltó, Kína a mintademokrácia és a jólét hazája. Aztán jöttek sorban a többiek: Fidel Castro, Che Guevara és Pol Pot (ez utóbbi a Sorbonne-on végzett, aztán hazautazott, és kivégeztette a szemüvegeseket, és egykori diák­társai rajongtak érte!); ez a francia (és nyugati) értelmiség még akkor sem volt képes valami normális emberért rajongani, ha nem figyelt oda. Ezek még véletlenül is biztos kézzel tudták kihúzni a történelem kalapjából az elmebeteg bűnözőket, aztán körültáncolták az összeset, és vég nélkül írták a rajongó cikkeket a Le ­Monde-ba meg a L’Humanitébe, és ugyanilyen vég nélkül írták az elítélő és nyilvános kivégzéssel felérő cikkeket ugyanitt mindazok ellen, akik ellent mertek mondani vagy csak restek voltak lelkesedni.

Száz éve már, hogy ezek ott nyugaton engesztelhetetlenül gyűlölik Istent, a nemzetet, a családot, a nőt és a férfit. Már Herczeg Ferenc felfigyelt rájuk a Magyar Figyelőben: „Azok az urak, akik a szabadgondolkodással hivatásszerűen foglalkoznak, azután szükségét látták annak is, hogy szakszervezetekbe tömörüljenek, és e célból egyesületet alkottak, amely alapszabályaival biztosítja tagjainak a szabad gondolatot. Az egyesület lapot is ad ki, amely igen rossz véleménnyel van Istenről, ám igen jó véleménnyel van Lefkovics Samuról. Ezenkívül az index szerepét is ellátja, amennyiben időről időre közzéteszi a szabadgondolkodás szempontjából gyanúsak neveit.”

Mi sem változott azóta. Illetve mégis. A helyzet sokat romlott. Ma ott tartunk, hogy ha valahol saját gyerekek születését preferálják és próbálják meg támogatással elősegíteni, akkor a Nyugat felhördül, hogy ez nácizmus, bűzlik a 30-as évektől, vér és föld, ó, borzalom! És a „saját”, „magyar és fehér” gyerekek akarása helyett a „szervezett és rendezett bevándorlást kellene támogatni”.

Értjük.

Ma Dévény felől az érkezik, hogy „megszült a transznemű férfi, és most azért küzd, hogy a gyerek apja lehessen”, ugyanis a szabadságot még mindig két lábbal tipró Nagy-Britanniában azt, aki megszüli a gyereket, csak anyaként lehet beírni a nagykönyvbe. Na ugye! Rajta, Batrakhomüomakhia-hősök, rajtatok a világ szeme!

Ezt is értjük.

S ma az érkezik Dévény felől, hogy „egy sváb kisvárosban lakó család nyugodt életét alaposan felforgatta egy döntés, amely alapján közölték a nyugdíjas párral, hogy hamarosan migránsokat fognak elhelyezni abban a házban, ahol ők is laknak.

Ezt érdemes részletesebben is megismerni: „Fenekestül felfordult egy német házaspár élete. A 74 éves Klaus Roth és felesége nyugdíjasévei­ket töltötték a kis híján négyezer fős településen, Neckartailfingenben. Kényelmesen élték mindennapjaikat, azonban ez nem sokáig lesz így. A helyi sajtó alapján több lap is beszámolt arról, hogy a hatóságok illegális bevándorlókat akarnak elhelyezni abban a házban, ahol a pár is lakik. Csináljanak helyet az újonnan érkezőknek – közölték velük. – Nem vagyok hajlandó elfogadni az önkormányzat és a polgármester döntését – mondta a dühös férj, aki nagyon régóta a házban lakik. – Három gyereket neveltem fel ebben a házban, rengeteg pénzt öltem bele – panaszkodott az idős férfi, majd hozzátette, hogy az önkormányzat felajánlott cserébe egy másik lakást, ami azonban feleakkora. Nagyjából negyven migránst akar elhelyezni a békés kisvárosban a vezetés. Mivel az ideiglenes szállások megteltek és további migránsok jönnek, az önkormányzat azt tervezi, hogy a 150 négyzetméteres lakás pont megfelelő lenne a számukra. Nagy a nyomás rajtunk, egyre több bevándorlót kell befogadnunk és helyet kell találnunk nekik – mondta a város polgármestere, Gerhard Gertitschke.”

Na ezt értjük csak igazán! Mi ezt már átéltük egyszer. Pontosan így lakoltatták ki, internálták, zárták táborba, vitték Szibériába vagy Recskre vagy a Hortobágyra a nagyszüleinket az eszme nevében, csak akkor nem a migránsokat rakták a házaikba, hanem a párttitkárt meg a többi hasonszőrűt, akinek magától soha nem volt semmije sem. Mert ahogy a régi bölcsesség mondta: az a baj a kommunistákkal, hogy mindig kifogynak a más pénzéből. És ím, a fényességes Nyugaton elérkezett az igazság pillanata: az eszme nevében kiteszik házukból a tulajdonost, mert kell a hely a migránsnak, és különben is, minek akar akkora helyen lakni az a két vénember, nem igaz?

„Szabad-e Dévénynél betörnöm. Új időknek új dalaival?”

Nem. Nem szabad. Tilos.

Az új dalok nagy része régi dal, rémes dal, kisebbik része meg elmebaj. Ez lett a szabadságból. S ha ez az alternatíva, akkor ideje résen lennünk. Nézzünk inkább egy másik dalt, Arany János Toldi estéjét: „Végső rendelkezést tennék: de hát minek? / Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek. / Nem hagyok örököst… csak egy hű cselédet: / Azt kötöm szivedre – – meg a magyar népet.” / „Szeresd a magyart, de ne faragd le” – szóla, / „Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”

 

(Bayer Zsolt, magyarnemzet.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Hozzászólások

hozzászólás

Written by mindenszo

Nem stadion – Futókör és sportpályák építésével folytatódik a Városliget fejlesztése

Döbbenet – A német kormány kilakoltat egy nyugdíjas házaspárt, mert kell a ház a migránsoknak….