Ünnepi számunkban interjút olvashatnak Kövér Lászlóval. Az utóbbi évek egyik legfontosabb interjúját. A házelnök ebben az interjúban emlegeti a hetedik koporsót. Abban az összefüggésben, miszerint Orbán Viktor emlékezetes, rendszerváltáskori beszédében a hatodik koporsót emlegette, amelybe a mi generációnk jövője nyugszik. S most az a kérdés merül fel, vajon nem a mi gyermekeink jövőjének szögelik-e éppen a hetedik koporsót.
Nos, ha 55-60 évet veszünk átlagéletkornak – és akkor nem járunk messze a valóságtól –, úgy a magyar história elmúlt 1100 esztendejét 18-20 nemzedék csinálta végig, élte át, s hagyta ránk örökül. S mind a 18-20 nemzedéknek összeszögeltek egy koporsót.
Az ’56-os nemzedéknek is. Nekik aztán igazán. Nekik, akik azért robbantották ki forradalmat, mert nem akartak többé „permanens” forradalmat – mert vissza akartak térni a normális életükhöz. S ők joggal hihették november 4-e után, hogy mindennek vége. De nem hitték. Nem akarták hinni.
18-20 halálra szánt nemzedék nem hitte el sohasem.
Hát miért éppen mi hinnénk el?
Csak azért, mert elkönyvelhettünk egy újabb csalódást? Mert kiderült, hogy ifjúságunk minden álma, a „szabad” Nyugat egy illúzió volt csupán? A pesti srácok az akkori világ leghatalmasabb szárazföldi hadseregével álltak szemben, s aztán a bitófákkal. S úgy mentek végig a folyosón, az utolsó úton, hogy a gyilkosok ne láthassák rajtuk az iszonyodást. Nekünk pedig csak ifjúságunk álma betegedett meg, a mi nagy és erős és „szabad” Nyugatunk készül felszámolni önmagát.
Ugyan micsoda ez Mansfeld Péterék áldozatához képest?
Semmi sem.
Mi vagyunk hát a tizenhetedik vagy a tizenkilencedik nemzedék. Egy páratlan generáció.
A mi tisztünk bebizonyítani, hogy hiába ácsolják újra és újra a koporsóinkat, soha, senkinek nem fog sikerülni.
Mert ez egy életre szánt nemzet – minden hősi halálával egyetemben. És jó, ha tudjuk: nincs új a nap alatt! Már dédapáink nemzedékének is csalódnia kellett a nyugatban. Íme, egy részlet Gyóni Géza 1914-ben írt verséből:
Levél nyugatra
Hol vagytok most, kis „intellektüellek”,
Kiket bús század baljós vége ellett?
Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
Kiknek a „New-York” volt a Pantheonja;
Kik ígértétek a szent Holnapot,
S akik tegnap is hátra voltatok.
Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden, ami szeplő?
Magyart és múltat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek,
Mit érez mostan horpadt melletek?
S még csak ezután jött Trianon, s még egy világháború, jött a rettenetes rendszer – és jött ’56 aztán. Mindezt a nagyszüleink és a szüleink csinálták végig, s nekik is oda volt készítve a koporsó.
Legyünk méltóak őhozzájuk. Életre ítéltettünk. A pesti srácok emlékével a szívünkben.
(magyaridok.hu, Bayer Zsolt)
