A franciák is eltörölnék a múltjukat

Nem kellett sokáig várni rá. A charlottesville-i kiprovokált felfordulás terjed, mint a középkori pestis: ősszel már aláírásokat gyűjtöttek Párizsban Jean-Baptiste Colbert államférfi emléke ellen. Pedig nem akárhol áll az: a nemzetgyűlés bejárata előtt, arccal a Szajna felé. A hír futótűzként terjedt a szenzációéhes médiában, bevallom, még én is arra jártam, hogy lássam: ott maradt-e még a nagy renoválás közepette.

Persze mindez lehet pusztán magyar reflex: sok szobornak kötöttek útilaput a talpára a rendszerváltás hajnala óta, és korábban még költőnk is akadt, aki a kommunista barátainak társaságában szobrot döntögetett Budapesten. Ahol most ízlésficamból, Nyugat-majmolásból kimerevített tehenek éktelenkednek szobrok helyett a Belvárosban, és filozofikus tekintettel kérlelnek két kérődzés közepette: legyünk buddhisták, mielőtt végleg iszlámhitre térítene a nyugati újbaloldal és bevándorolt társaságuk.

A büszke és kérlelhetetlen De Gaulle, illetve Pompidou elnökeinek hátat fordítva már a franciák is utánozzák az amerikaiakat, nem hiába kérdezi az Egyesült Államokból kitiltott filozófusuk, Régis Debray májusban megjelent Civilizáció című könyve alcímében: Hogyan lettünk amerikaiak? Harry Roselmack, a tévéstúdiókban forgolódó színes bőrű újságíró, Lilian Thuram, a kivénhedt guadeloupe-i futballista, Victorin Lurel Hollande elnök volt szocialista minisztere és még sokan mások ugyanis aláírásgyűjtést kezdeményeztek, hogy XIV. Lajos minisztere ne legyen többé névadója a francia gimnáziumoknak. Mi is a bűne a kiváló gazdaságpolitikusnak? A nyomásgyakorlók szerint az, hogy ő szerkesztette a híres „fekete paragrafust”, amely törvényesítette a rabszolgaságot.

Ha valakik bevándorló kisebbség tagjaiként a celebstátusig másznak fel az igénytelen nyugati közmédiában, az újbaloldali módinak köszönhetően ingert éreznek, hogy összedugják a fejüket, és lobbicsoportot képezve átírják a nemzeti történelmet. Mert az évtizedek óta tartó átírás mostani állapota még mindig nem kielégítő nekik. A történelem „nemzeti elbeszélésmódját” rég kiebrudalták az iskolákból, amely az elmúlt évtizedekben a baloldali víziók és ötletek kísérleti terepe volt.

A vidéki császárvárosban, Compiégne-ben hallottam egy történelemtanártól, hogy szégyenkeznek a gyarmatosító múltjuk miatt. Ez a negatív ethosz úgymond vörös fonál az ő történelemóráján. És ilyen típusú oktatóval tele Charles Péguy hazája. Aztán később ő csodálkozik a legjobban azon, hogy a bevándorlógyerekek szemében ezek után az egész francia múlt és jelen egy nagy vörös posztó.

A rabszolgaságot sajnos minden korban és változatban gyakorolták. Az afrikaiak is, a közel-keletiek is, a távol-keletiek is, Amerikában is. Egyetlen kontinens kivétel: az Antarktisz. Hány százezer fekete bőrűt raboltak el az arab kereskedők, mielőtt a fehérek betették volna mélyebben a lábukat a kontinens belsejébe? Hány százezer fehér európai rabszolgájuk volt az araboknak a középkorban? Kikből képezték a janicsárokat a Török Birodalomban? (Érdekes: senki sem követeli Erdogantól, hogy kérjen ezért bocsánatot.) Továbbá milyen áron ajánlották a törzsfőnökök alattvalóikat a rabszolga-kereskedőknek a „tudjuk, merjük, tesszük” alapon? De jöhetünk nagyon közel, a félmúltig: a svájci frank alapú hitelig. Ahogy a Neoton együttes slágere mondja: „köztünk élsz, csak más a neved.”

Nem kívánom relativizálni senki ősének a szenvedését, különösen nem a befutott sztárokét. De illik tudnia egy közepesen művelt francia állampolgárnak, hogy Colbert igenis szabályozta a rabszolga-kereskedést a francia gyarmatokon. Ez a szabályozás pedig kényszert jelentett a rabszolga-kereskedőknek, mert korlátozta zabolátlan pénzéhségüket.

Az érvek azonban süket fülekre találnak a professzionális felháborodóknál. Meglehet, hogy Colbert-ről nem ezt hallották a történelemtanáraiktól. Noha a rendszerváltás után nem készült film példának okáért se Mátyás királyról, se II. Rákóczi Ferencről, se Kossuth Lajosról, remélhetőleg mi nem jutunk ilyen mélypontra a magyar történelem oktatásában. Noha – feltételezem – mi is a gyarmatosító mivoltunk miatt érdemeljük meg Trianont, legalábbis Bauer Tamás szerint.

A hangadó aláírásgyűjtők az amerikai hátszéltől megrészegülve a boldog együttélésre és a köztársasági értékekre hivatkoznak, amikor kiseprűznék az emlékezetből Colbert urat. Az együttélés mikéntjét viszont láthatólag ők határoznák meg a befagyasztott múltú fehérek számára is, akiknek nem médiapiac-konform megnyilatkozásaira lecsapnak a lesben álló jogászok. Montesquieu, a hatalmi ágak teoretikusa forgolódhat a sírjában: a bírók döntéseit hetekig szajkózzák a médiában, eközben a parlamenti képviselőkből szimpla adminisztrátorok lettek. Nyugaton a jog a politika szolgálólánya. Kár tagadni.

Ha Colbert-t is kikezdik, az a köztársasági mivolt kiüresedése. A XIX. század végére kikristályosodó III. köztársaság nagyra becsülte az olyan történelmi léptékű személyiségeit, mint Colbert, Richelieu, Sully vagy Mazarin, akik kiválóan működtették a francia államot. Mai kifejezéssel élve: kivételes munkabírásról tettek tanúbizonyságot a gazdaság fejlesztésében.

Számukra a Nyugat-indiai Társaság megalapítása nem egy rossz emlékű négerszállító egylet volt, hanem legitim próbálkozás a holland és különösen az angol kereskedelmi társaságok által szerzett előny ledolgozására. A néhai köztársaságiak szerették a hazájukat, nemzeti történelmen nevelkedtek. Ezzel szemben a maiak tekintélyes része Franciaországban csak jogilag garantált „értékeket” lát, ezzel fegyverkeznek a francia múlt és a jelen elleni harcban.

Állítom, hogy mi, magyarok jobban ismerjük, szeretjük és becsüljük a francia kultúrát, mint az ilyen aláírásgyűjtők. Trianon ellenére.

A szerző politológus