A klasszikus meghatározás szerint egy állam szuverenitása a főhatalom kizárólagos birtoklását és ezzel együtt a kormányzat kizárólagos fennhatóságát jelenti egy földrajzilag behatárolható terület és annak népessége felett. A szuverenitásnak van külső és belső része: míg előbbin az állam, a főhatalom önrendelkezését és függetlenségét értik, addig utóbbin az adott területen élő (állam)polgárok feletti kizárólagos autoritás igényét. Eszerint az állam jogilag független a nem állami szervektől, a központi állami szervek hatalmát jogilag semmiféle más hatalmi erő nem korlátozza a területén élő személyek és dolgok fölött a hatalmi jogosultságok érvényesítésében.
E befelé irányuló legfőbb hatalom egyetemes, teljes, kizárólagos és egységes. Bár a földrajzi területiséggel szorosan egybefonódott szuverenitáskoncepció napjainkban számos kihívással szembesül – gondoljunk csak olyan, határokon átnyúló vagy azokat nem ismerő jelenségekre, mint a pénzügyi-gazdasági szolgáltatások, a digitalizáció vagy éppen a későbbiekben még tárgyalandó tömeges migráció –, a katalán események éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy a klasszikus szuverenitáskérdés nagyon is aktuális téma.
Bár a nemzetközi jog híres-neves hüvelykujjszabálya, az úgynevezett EKB-regula (az erősebb kutya boldogul) azt mondatja az emberrel, hogy a katalánok vesztes pályán vannak, az jól látható, hogy az egymással ellentétes, de külön-külön definiálható vagy átélhető identitások (spanyol, illetve katalán) összeütközésének terepe sokszor, de ahogy azt látni fogjuk, nem kizárólagosan továbbra is a területi szuverenitásért vívott harcban csúcsosodik ki.
A spanyol államhatalom, amelyet a nemzetközi közösség az EKB-szabály alapján továbbra is a szuverenitás hordozójának és az abból fakadó hatáskörök gyakorlójának tekint, a belső főhatalom védelme érdekében lép fel az egyébként kommunista gyökerű katalán szeparatizmussal szemben, mondván, hogy a Madrid szerint alkotmányellenes elszakadási kísérlet sérti Spanyolország szuverenitását. Bár a spanyol alkotmány manapság sokat emlegetett 155. cikke, amely alapján a kormány beavatkozott a katalán autonómiába, „közérdekről” beszél az intézkedés alapjaként, egyértelmű, hogy itt e fogalom a belső szuverenitást fedi le.
Ha azonban a spanyol kormány és parlament a főhatalom sértetlen fenntartása, a belső szuverenitás védelme érdekében felléphet a katalánokkal szemben, akkor a magyar kormány és parlament miért ne tehetné meg ugyanezt egy nem is belső, hanem egy „felső”, határon átnyúló, Magyarország szuverenitását érintő befolyásolási kísérlettel kapcsolatban
A DC Leaks által kiszivárogtatott és a magyar sajtó egy része által felkapott dokumentumok szerint ugyanis Soros György az Open Society Foundation infrastruktúráján keresztül igen erős pressziót, hatást igyekezett gyakorolni az elmúlt évek magyarországi közéleti fejleményeire, felhasználva politikusokat, újságírókat, „civil” szervezeteket – mindezt jelentések, elemzések, sajtófigyelések, cikkek formájában. (Na nem mintha az eddigi fejlemények nem ébreszthettek volna sanda gyanút az érdeklődőkben.)Szuverenitásvédelmi szempontból mi is mindezzel az igazi probléma?
Hiszen valóban alkotmányos jog a gondolat- és véleményszabadság, a sajtó szabadsága, illetve a szabad tájékoztatás feltételeinek megléte. És ez mindenkit megillet, még Soros György barátait is – ahogy a katalánokat is megilleti az önkifejezés, illetve adott esetben a közvetlen hatalomgyakorlás (népszavazás) lehetősége. Hol van azonban a határ, meddig mehetnek el akár az államhatalommal szemben is az állításuk szerint alapjogaikat gyakorlók?
A bevett(nek beállított) emberi jogi fundamentalista felfogás az államhatalomhoz mindig alapjogi szemüvegen keresztül közelít, és a szuverenitás, illetve az abból fakadó egyes hatáskörök gyakorlásának alapjogi kötöttségét vallja. Csakhogy a probléma az, hogy egyes szeparatista vagy éppen szupranacionális befolyásolási kísérletek a szuverenitás olyan lényegi elemeit érintik, mint a terület vagy a lakosság, illetve a nemzeti vagy alkotmányos identitás, amelyek nélkül nem beszélhetünk szuverenitásról.
Bár az érzékenyítő liberális teóriák rendszerint az egyént féltik az államtól, az egyszerre kisebbség- és globalizmusdicsőítő posztmodern korban ugyanígy felvethető a többség jogainak és identitásának, ezen keresztül a népszuverenitáson alapuló államhatalmi joggyakorlásnak a féltése a túlzottan alapjogi szemlélettel szemben. Egy demokráciában ugyanis nemcsak az állam köteles önmérsékletre, „be nem avatkozásra”, hanem – ahogy arra fentebb utaltam – az is alapkritérium, hogy az állam függetlenül, a nem állami szervek behatásaitól, befolyásolási kísérleteitől mentesen tudjon működni.
Ha szuverenitássérelemről beszélünk, nem kerülhető meg az előbbiekben félszóval érintett alkotmányos vagy nemzeti identitás kérdése sem.
Egy adott területen élő lakosság felett gyakorolt főhatalom lényegi eleme ugyanis az adott személyi csoport önazonosság-tudata. Ahogy arra a magyar Alkotmánybíróság is rámutatott nemrégiben: a szuverenitás és az alkotmányos önazonosság számos ponton érintkezik egymással, így az utóbbi védelme igenis legitim szempont Magyarország nyelvi, történelmi és a kulturális hagyományainak érintettsége esetén.
Világos tehát, hogy a szuverenitás megóvása érdekében tett lépések nemcsak a területi integritás biztosítására terjedhetnek ki, hanem ugyanígy a népesség (egy bizonyos civilizációs sávon belül maradó) homogenitásának, összetételének, lényegében alkotmányos-nemzeti identitásának megóvására is.
És itt lépnek a képbe Soros György barátai, a nyílt társadalom eszmerendszerének hálózata. A mélyebb összefüggések tisztázására természetesen indítható kormányzati vizsgálat, de több dolog nyilvánvaló. Ugyanis már Karl Popper, a nyílt társadalom egyik eszmei atyja is úgy gondolta: „A nemzeti lét, a nemzeti állam elve egy nem alkalmazható mítosz csupán. Irracionális, romantikus és utópikus álom.„
Soros, aki bevallottan Popper eszméit vette át alapítványi hálózata létrehozásakor, kifejezetten arról beszél, hogy „a szuverén államok hanyatlása üdvözlendő fejleménynek minősül (…), az államellenes hozzáállások teljes mértékben helyénvalóak. A szuverén államok gyengülésével párhuzamosan azonban erősödniük kell a nemzetközi intézményeknek”, mert – mint hozzáfűzi – „a nemzeti szuverenitásba vetett hit” a fejlődés útjában álló, azt gátló tényező.
Az tehát világos, hogy mi a cél: a szuverén nemzeti struktúrák lebontása. Hogy miként? Egyfelől a határokat nem ismerő pénzügyi és digitális rezsimek szabad mozgásának szélesítésével, másrészről a tömeges migráción alapuló multikulturális társadalmak létrehozásával.
Minden elemzésével, cikkével, megszólalásával ez utóbbit segíti az emberijogvédő-ipar. De nemcsak a nyilvánosság befolyásolásáról van szó, hanem egy professzionális háttéraknamunkáról. Pokol Béla nyomán ez utóbbi folyamatot a hazai szakirodalom a döntéshozatal kiszervezéseként és azzal összefüggésben az alkotmányjog globalizációjaként azonosítja. A nyílt társadalom koncepcióját osztó jogászréteg a számukra fontos emberi jogi kérdésekben – genderügy, homoszexuálisok házassága, menedékjog – először a szűkebb akadémiai-egyetemi berkekben szakmai párbeszédet kezdeményez, ösztöndíjrendszereket épít fel a témákra, konferenciákat, majd azokat összefoglaló köteteket jelentet meg.
Előbb-utóbb aztán ezekből jogi kommentárok, tankönyvek lesznek, amelyeket a gyakorló, de gyanútlan „mezei” jogászság forrásként használ.
De nemcsak ők, hanem a jogalkalmazó szervek, a hazai és nemzetközi bíróságok egyaránt, amely utóbbiak persze egyébként is szívesen hivatkoznak a hagyományos, nemzeti identitáson alapuló szuverenitást megkérdőjelező „szakirodalomra”. És ha kialakul a bírósági joggyakorlat – a menekültstátushoz mindenkinek joga van, aki azt óhajtja –, az persze előbb-utóbb átszivárog a jogalkotásba is.
A politikus beveszi, hogy ez a „szakmai” álláspont, Soros György barátai pedig nyilván örömmel fogadják az ilyetén jogértelmezéseket. Ahogy azt Vera Jourova – tudják, az Európai Bizottság tagja, aki a jogállamiság-mechanizmust össze akarja kötni az EU-s források folyósításával – is kifejtette a Twitteren pár hónapja, amikor a spekulánssal pózolt: „az Open Society értékei állnak az EU lépéseinek szívében”.
És ezzel vélhetően így van a Soros-partnerként listázott 226 EP-képviselő és azon nemzetközi és magyar NGO-k is, amelyek jókedvűen hisznek abban, hogy a globalizáció egy ellenállhatatlan erőforrás, meg hogy a migráció a XXI. század forradalma.E nemzetközi diskurzus alapján pedig egy vastagodó filmrétegként megerősödik a globális alkotmányjog, amely igyekszik maga alá gyűrni a nemzetállami szuverenitást. Ugyanis az emlegetett „szakirodalom” álláspontja szerint a nemzeti szuverenitás képviselőinek egyre inkább ezen nemzetközi standardoknak kell megfelelniük, semmint a saját választópolgáraik felhatalmazásán alapuló nemzeti alkotmányoknak.
A képlet tehát így fest: egyes nem állami szereplők a szuverenitást megrogyasztják, illetve azzal összefüggésben az alkotmányos identitást elbizonytalanítják a döntéshozatal kiszervezésével, egyebek mellett azért, hogy a tömeges migráció legalizálásával létrehozzák a multikulturális világrendet.
Amely állam pedig a szuverenitásának forrásául szolgáló társadalom önazonosság-tudatának védelme érdekében ez ellen fellép, az helyesen cselekszik. Mert mindez sajnos nem holmi hagymázas összeesküvés-elmélet: a nyílt társadalom ugyanis maga az összeesküvés-gyakorlat.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója
(Szánthó Miklós, magyaridok.hu)
