Újabb magasröptű publicisztikát közölt a hvg.hu-n Tóta W. Árpád, a magyarság nagy barátja. Ezúttal az erdélyi magyar írófejedelmet, Wass Albertet köpködte meg kissé, majd a „lovári pattantyúsok” és „héber tüzérek” miatt máris „közkedvelt” Hunyadi-filmforgatókönyv mellett állt ki a maga módján. Soraiból kiviláglik: ha netán hazafias Hunyadi-film készülne, az „kretén nacionalista giccs” lenne, ami senkit sem érdekelne külföldön. (Hogy a magyarokat igen, az viszont nem számít.)
A legfrissebb Tóta W.-gyöngyszem, amely A hörcsög és a rókatündér címet kapta, erősen kezdődik: Andy Vajna filmügyi biztost „aranyhörcsögnek” nevezi a szerző. Ez két szempontból is érdekes. Egy: a haladó liberráltak rendszeresen felháborodnak, amikor őket a kommentelők „dehumanizálják”, például egy másik kedves rágcsálóhoz hasonlítják („hazaáruló patkány”, satöbbi). Kettő: máskülönben bizonyos apró állatokat (földikutyákat, szurikátákat) jobban szeretik, mint a magyar embereket. Most akkor nemes vagy nemtelen dolog rágcsálónak lenni?
Lépjünk tovább. A szerző szerint Vajna selyemzsinórt kapott, de az „együgyű kézbesítők” nem értenek a selyemhez, ezért lófej lett belőle. A lófej az ő értelmezésében a készülő Hunyadi-film körüli vita lenne, többek között ez a PestiSrácok.hu-n megjelent írás, amelyben Deák-Sárosi László filmesztéta és Poór István filmrendező bírálta a Vajna által felügyelt Magyar Nemzeti Filmalap működését. Világos: ellenvélemény = maffialeszámolás. Libsi logika. Ám Tóta W. szerint az egész csak ürügy, ő átlát a szitán. Mint írja:
A forgatókönyvvel ugyanis az a baj, hogy nincs benne elég nemzeti-keresztény pátosz, viszont szerepelnek benne más népek a magyaron kívül, a törököket pedig nem kutyafejű tatárként, hanem emberként ábrázolja.
Egy frászt! Hogy szerepelnek benne más népek, az senkit nem zavarna. Az már inkább, hogy a magyar háttérbe van szorítva. Mint ahogy a „lovári pattantyúsok”, „héber tüzérek” és egyéb agyzsibbasztó ökörségek is eléggé kiakasztották a közvéleményt – ezek szerint Tóta W.-t nem. Meg lehet próbálni kedves, barátságos, szeretetreméltó figurákként ábrázolni a hódítani, gyilkolni érkező ellenséget, akik később százötven évig a nyakunkon ültek és sok százezer magyart meggyilkoltak – de csak akkor, ha ezt a szemléletet más nemzetek is meghonosítják történelmi filmjeikben: galambokat etető Gestapo-tisztek, gyerekekkel fagylaltozó vörösterroristák… (Pardon, ez utóbbira már nem is kell várni, megvalósult.)
Ja és kitalált hősök vannak benne, továbbá megmásították Dugovics Tituszt, aki ööö… akiről tudjuk, hogy eleve kitalált hős, de az más. (…) Pedig kell a történelmi film, mert ötven éve csak az Egri csillagok van, amiben bezzeg a történetileg hiteles Gergő és Vicuska, illetve Jumurdzsák látható
– írja Tóta W., és itt tényleg elgondolkodik az egyszeri olvasó, hogy lehet valaki ennyire butus. Hiszen a Hunyadi-forgatókönyv kritikusainak nem Dugovics Titusszal van bajuk, hanem hogy ez a fiktív történetszál mindent elnyom, leginkább a valóságot: Hunyadit, Kapisztránt, akik a hozzánk eljutott forgatókönyv szerint teljesen háttérbe vannak szorítva. Senki sem írt-mondott olyasmit, hogy a filmben ne lehetne fikció, hiszen nem dokumentumfilm készül. Amúgy Tóta W. figyelmébe: az Egri csillagokban szereplő Bornemissza Gergely – Dugoviccsal ellentétben – „történetileg hiteles”, létező személy volt, ami a könyv függelékéből is kiderül. (Ha olvasta…)
Az elvárás – és a Vajna utáni vezetésnek ezt kell kiszolgálnia – a kretén nacionalista giccs, fullba tolva, kompromisszum nélkül, árvalányhajjal. Ez nyilvánvalóan senkit nem fog érdekelni külföldön, mert melldöngető-önfelmentő nackó gagyiból annyi terem a világon, hogy számolni is tereh, nemhogy nézni. (…) Ami ebből az irányzatból nálunk valaha is kisült, az még a Kárpát-medencében is megbukott, mert unalmas, banális és béna.
Kérdés, hogy a magyar adófizetők milliárdjaiból azért készítsünk történelmi filmet, hogy hibbant külföldi ítészeknek tetsszen, itthon meg a kutyát se érdekelje, vagy fél évszázadonként egyszer azért lehet olyasmit, ami nekünk is jó? Kit érdekelnek a plecsnik? Az Egri csillagok hány Oscart kapott? Vagy A kőszívű ember fiai? Ezek is nyilván „nacionalista giccsek”, meg „unalmasak, banálisak és bénák”. Mégis, ezeket a magyarszívű magyarok a mai napig imádják, a külföldön szétdíjazottak zömére pedig magasról tesznek. Gondolom, Tóta W. szerint a Rettenthetetlen is egy „nacionalista giccs”, hiszen abban a skótok „nemzetieskednek”, az angolok a „kutyafejű tatárok” és a hazaszeretetről szól. Azért ellennénk mi egy ilyen Rettenthetetlen-kaliberű „giccsel” az elkövetkező ötven évre – csak készüljön már el!
Tóta W. Árpád újságíró (Forrás: blogstar.hu)
Vajna azzal küldött el egy pályázót, hogy „Wass Albertre nem ad pénzt”. Bölcs döntés volt, és nemcsak azért, mert Wass Albert silány, hanem mert akkor jönnének sorban a kontárok a kasszához, ahogy megneszelnék, hogy ez a varázsszó. Ahogy a szobrászok már tele is fosták az országot Wass-szobrokkal, mert kevés önkormányzat mer nemet mondani
– írja, nekem pedig van egy fogadásom, hogy a szerző hány Wass-könyvet olvasott életében… Mindenesetre reménykedjünk, hogy az elkövetkező időszakban még több Wass Albert-szobor készül. Tóta W. cikke egy kis Vajna-ajnározással zárul – ami már csak azért is pikáns, mivel az elmúlt években a hvg.hu napi rendszerességgel gyalázta a filmügyi kormánybiztost és feleségét. Most is csak azért avatná őt hőssé Tóta W., mert úgy hiszi, le fogják váltani. Amúgy ütné tovább. Vicces.
Legendás honszeretet
Tóta W. Árpád munkásságával sajnos már többször kénytelenek voltunk foglalkozni, miután rendszeresen a magyarságon, történelmünkön köszörüli a nyelvét, elképesztő stílusban. Legutóbb a „kalandozó” magyarokról például azt írta:
Ott az történt, hogy a büdös magyar migránsok ugyan váltig állították, hogy ők bűncselekmény hiányában, sőt mellőzésével dúlják éppen a falvakat és kolostorokat. Ám az európai lovagok telibe szarták az ő játékszabályaikat és illiberális világképüket, és seggtől szájig beléjük állították a pallost.
Előtte egy másik szösszenetében az ötvenhatos szabadságharcunkról azt írta: „1956-ban a kelkáposzta-főzelékért és a gépsonkáért harcoltunk”. Vagy amikor a magyarság drámai fogyása kapcsán pár hónapja megnyugtatta a nemzetet: „Most sem kevesen vagyunk, hanem buták.” Továbbá kifejtette: „Nosza, ezt számoljuk ki: mibe kerül felnevelni egy átlagmagyart, és hogyan aránylanak a képességei egy hasonló árú automatáéhoz? Megéri-e magyart tenyészteni?” Szerinte kár a népességfogyáson rugózni, nem fontos, hogy többen legyünk, mint most, mert: „A ma kikényszerített gyerekeket holnap el kell tartani, vagy éhen halnak. Nem erősek leszünk velük, hanem rosszabbul járunk, mint a muszlim tömegekkel”.
(Pilhál Tamás, pestisracok.hu)
