A kommunista diktatúra emlékezete a magyar társadalomban címmel jelent meg a Századvég Kiadó gondozásában egy kötet, amelyben a történészek azt vizsgálták, hogyan él a kollektív emlékezetben a Kádár-rendszer. A könyv egyik szerkesztője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese, Máthé Áron úgy látja, a feldolgozatlan múlt miatt még ma is sokan gondolnak nosztalgiával a kádári diktatúrára.
Miért fontos ez a könyv?
Mert tudni kell, mik azok a képzetek, fogalmak, amelyek a közös tudásunkat alkotják. A nemzeti közösség összetartó erejét az is adja, hogy léteznek közös fogalmak, és valahol létezik egy közös történet, sőt, akár közös történelem is, amelyre az eredményeivel, sikereivel, hibáival együtt is a sajátunkként emlékezünk.
Milyen területeken kutatták a kommunizmussal kapcsolatos kollektív emlékezetet?
Több leágazása is volt a kutatásnak. Voltak szakértői interjúk, volt dokumentumelemzés, és persze klasszikus közvélemény-kutatás, melynek keretében megkérdeztük azokat is, akik abban a rendszerben élték a mindennapjaikat. Ezeken felül egy izgalmas felmérés is készült, amelyet egy zenei fesztiválon végeztünk a fiatalok körében.
Az utóbbi milyen eredményt hozott?
Nyugtalanító és kicsit elszomorító jelenséget tapasztaltunk:
Tehát úgy gondolnak rá, mint a táncdalfesztiválokra és az alföldi papucsra?
Valahogy így. A fiatalok részben a családi emlékezetre hagyatkoznak a véleményformálásnál, hiszen ekkor még nem éltek. Magyarországon a Kádár-rendszer hetvenes-nyolcvanas évekre eső időszaka relatíve eseménytelen volt. Az emberek a sötét, nyomasztó korszakok után úgy érezték, végre békén hagyják őket. Igaz, elvették tőlük a saját sorsukra irányuló egyéni felelősségtudatot, de legalább viszonylag nyugodtan élhettek a rendszer keretein belül. Persze ennek megvolt az ára: a cinizmus, az alkoholizmus, a világrekorder öngyilkossági ráta. A másik csapdahelyzet a Kádár-rendszer emlékezeténél, hogy a ma 50-60-70 éves emberek nagy átlagban erős nosztalgiával gondolnak a fiatalságukra. Ugyanakkor az is kiderült, hogy értik azt is, hogy annak a kornak véget kellett érnie. Tehát itt van egy bizonyos disszonancia.
A kötetben is szerepel, hogy azért takarhatja el a nosztalgia a Kádár-rendszer valóságát, mert nem volt katarzis, igazságtétel, a diktatúra üzemeltetőit senki nem számoltatta el.
Valóban nem volt igazságtétel. Nagyon nehéz úgy elmesélni egy történetet, hogy az áldozatok látszódnak, az elkövetők, a bűnösök viszont nem.
Hány elmarasztaló ítélet született az 1989 előtti kommunista bűnök miatt?
Kezdjük azzal, hogy a kilencvenes évek elején az Alkotmánybíróság két igazságtételi törvényt is kiiktatott. Azután ott vannak például az 1956-os sortüzek, amelyekben sokan vesztették életüket. Káhler Frigyes összegzése szerint 32 ügyben 40 lehetséges bűnelkövető ellen indult eljárás, további 8 esetben pedig a katonai ügyészség járt el. A 32 véres eset közül csupán 8 jutott el a vádemelésig és összesen 4 vádlottat ítéletek el a kommunista rezsim ’56-os bűneiért. Ez hallatlanul alacsony szám.
Az ügynöklista nyilvánossá tétele is hozhatott volna megtisztulást.
Először is: nincs olyan, hogy „ügynöklista”. Aztán szeretném újfent hangsúlyozni, hogy az állambiztonsági dokumentumok megismerhetőek, ott vannak a levéltárban. Végül látni kell azt is, hogy lassan mintha a kommunista diktatúra minden bűnét az ügynökökre akarnák kenni, pedig nem ők voltak a rendszer főszereplői, nem ők működtették azt. Sokan utólag azokat állítják célkeresztbe, akik általában zsarolás útján kerültek a gépezetbe. Mondok egy megtörtént esetet. Egy fiú egyszer poénból hazavitte a 7-es busz egyik tábláját. Az egyetem előtt állt. A rendszer üzemeltetői megkeresték, majd azt mondták: vagy információkat ad nekik, vagy pedig egy életre elfelejtheti az egyetemet. Mi úgy gondoljuk, hogy erről a homályos, titkos világról is kell beszélni, de talán fontosabb, hogy kik működtették a diktatúrát. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága különböző szempontok szerint több mint háromezer nevet gyűjtött össze legalább címszavas karrierrel, vagy részletes életpályával. Ebben voltak kommunista hatalombirtokosok, ’56-os vérbírák és ügyészek, pártvezetők, vizsgálótisztek, párttitkárok, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői.
A kutatások szerint a rendszerváltást követően az emberek 72 százaléka volt csalódott – azt remélték, hamarosan eljön a nyugati jólét.
1989. április 4-én, az utolsó, úgymond felszabadulási ünnep idején a magyar emberek berakták a nagymamát a hátsó ülésre a valutakeret miatt, kimentek Bécsbe bevásárolni, és hozták haza ezerszám a Gorenje hűtőszekrényeket. Az utolsó pártállami ünnepet tehát a kapitalizmus legkeletibb fellegvárában ülték meg, fogyasztással. Van ebben valami tragikomikus, valami abszurd. A magyar ember egy kicsit mindig az osztrákokhoz viszonyította magát. Sokan azt gondolták a rendszerváltozáskor, hogy egy kis idő után eljön a nyugati életszínvonal. Nem jött el, mert Ausztria nem tudott házhoz jönni. Ne feledjük, a csalódottság érzését növelte, hogy rövid időn belül másfél millió ember vált munkanélkülivé. Utólag nézve jelen volt egy naivitás is: a nemzetközi rendszerben nincs olyan, hogy csak úgy jót akarunk a másiknak, minden ország elsősorban magáért és a nemzeti érdekeiért küzd. Most bocsánat, de egy tetszőleges nyugati nyugdíjas szavazata már akkor is fontosabb volt, mint hogy mi lesz a magyar cementiparral.
Ön szerint hogyan fogadják majd a könyvét?
Jó hír, hogy van igény a múlt megismerésére, de ha az emberek nem kapják meg a valós történeteket, akkor a retróhoz fognak fordulni. Kádár János – nem is annyira burkoltan – azt mondta az embereknek: nyugalom, a történelem véget ért. Legalábbis ideiglenesen. Aztán 1989-ben visszajött a történelem. Azt a szürke, tudatosan elmosott mezőt, ami az 1956 és 1989 közötti történelem, meg kell tölteni tartalommal, el kell mesélni.
újra fel kell fedeznünk és birtokba kell vennünk a történelmünket. Mivel ez még nem történt meg, ezért van az, hogy az 1989 után született emberekben sok esetben egy halvány, pozitív kép él a Kádár-rendszerről. Pontosabban nem is a Kádár-diktatúráról, hanem arról, amit annak a helyére képzelnek. Ez pedig komoly veszélyt hordoz magában, hiszen a nosztalgiaérzés alatt eltűnnek azok a hősök, akiket ismernünk kellene. Itt van például az 1956-os forradalom. Meg kell ismertetnünk a társadalommal azokat a hősöket, akik a szerepvállalásukkal sokat adtak a nemzetnek. Angyal Istvánt, a Pongrácz-testvéreket, Brusznyai Árpádot – és még sok-sok hőst. Mi, történészek és levéltárosok azért vagyunk felelősek, hogy ezek a hősök ne merülhessenek feledésbe.
(mandiner.hu)
Add tovább!
