Akkor mi lesz, az a kérdés. Amikor már nem Orbán Viktor vezeti az országot, amikor titokzatos, vagy nagyon is jól látható kezek lebontják a kerítést a déli határon. Akkor mi lesz, tesszük fel a kérdést, amikor a bevándorlás pártolói akár csak egy pillanatra is hatalomra kerülnek, amikor szerencsétlen összejátszások folytán nem felelős államférfiak, hanem felelőtlen ripőkök vezetik majd az országot?
Előfordult már, újra elő fog fordulni. Ha nem tanultuk volna meg Madách Imrétől, minden megtörténhet, csak éppen az ember nem változik: elgondol valamit, nekirugaszkodik, majd elköveti ugyanazokat a hibákat, elbukik, hogy aztán egy újabb minőség, felemelkedő eszme ismét belökje a körforgásba, és minden kezdődjön elölről.
Ne mondjuk, hogy nem lesz bukás a mi életünkben, mert bizony, lesz. Ahol felemelkedés, ott bukás is van. Ahol maximum, ott minimum, ahol csúcspont, ott nullpont is van. Lesz még olyan, hogy a határainkon torlódó százezreket, milliókat állami akarattal sem fogjuk feltartóztatni. De akkor, amikor eldől, hogy a nemzeti erők átmenetileg visszahúzódnak, amikor a kormányzás kiesik a kezünkből, akkor másnap mi lesz?
A magyar nemzet Kárpát-medencei múltja azt mutatja, hogy nem a forradalmakban, nem a politikai küzdelemben, hanem a túlélés képességében vagyunk a legsikeresebbek. Kétségtelenül nem a leglátványosabb, de a leghasznosabb fajtája ez az élni akarásnak. És a magyarság ereje valóban bajban mutatkozik meg igazán, sokkal sikeresebbek voltunk, vagyunk a nehézségek elhárításában, a szívós újjáépítésben, mint a tétlen békeidők békés napjainak pergetésében. Illyés Gyula írja Magyarok című esszékötetében, hogy a magyar nyelvet évszázadokon át az egyszerű emberek, a földművesek, a pásztorok, a halászok őrizték meg számunkra. Valóban a nép dönt a nemzet jövőjéről. Amikor IV. Béla elmenekült a tatárok elől, a nép itt maradt, és bár elbujdosott az ellenség elől, aztán előjött a mocsarak közül, és újjáépítette házait, templomait. Itt maradt a nép a szabadságharcok leverése után, itt volt 1712-ben, 1850-ben és 1957-ben. Semmi más, csak a magyar népnek, a szélesebb tömegnek a tudati szintje, egyéni és közösségi minősége, önmagáról alkotott felfogása döntötte el újabb nemzedékekre, hogy ez a nép az életet választja a halál helyett.
Ha a magyar közösség túlélési képességét hordozza a többség, ha olyanok a magyar emberek, mint a háború utáni nemzedék, amely a romokon új országot épített, és szájkosárral ugyan, de újrakezdte az életét, akkor nem kell félnünk a jövőtől. Ha azonban a nyugati társadalmak mintájára az elhülyülés, az elkorcsosulás általánossá válik, akkor először a saját családi, nemzeti, európai létünkről mondunk le önként, majd lassan eltűnünk a forgószínpadról, és ahogyan Madách Imre megmutatta, újabb népek, újabb eszmék türemkednek a mi népünk, a mi eszméink helyére.
Orbán Viktor kormányzása arról szól, hogy a magyar népet felkészítse ezekre a sorsdöntő változásokra. Hogy amikor majd eljön az idő, az emberek többségében ne elaludjon, hanem fellobbanjon az életakarat. Ezért minden: a családok megsegítése, a gyermekszaporulat emelésére tett erőfeszítések, a munkaalapú társadalom megteremtése, a nemzeti nagyvállalkozói csoport megsegítése, a magyar agrárium, a magyar ipar fellendítése.
Arról szól ez az egész, hogy másnap, amikor a nemzet átmenetileg ismét magára marad időlegesen, olyan jó kondícióban legyen, amilyenben csak lehet. Hogy vissza tudja verni a globalista erők megismételt támadásait, hogy képes legyen az újrakezdésre, ha ismét eljön az idő.
Nem mindenki érti ezt még Magyarországon. De nem is baj. A közélet, a politika természeténél fogva már csak olyan, hogy akadnak vezetők és vezetettek, és alkalmasint azok érdekében is történnek helyes döntések, akik a legjobban ágálnak ellenük. Azonban jó, ha tudjuk, hogy amikor beüt a baj, amikor ember kell a gátra, akik előzetesen a leghangosabban ordítottak, elnémulnak majd. A tanácsaikat kéretlenül osztó, mindenhez értő sajtómunkások eltűnnek az országból. Az igénytelen hőbörgők, akik békeidőben a leghangosabbak, ijedten kémlelnek ki a függönyön, és várják, hogy valaki csináljon végre valamit helyettük is. És ekkor a népből kiválnak az erősek, a bátrak és a rátermettek, és teszik, amit tenniük kell. Mindig így volt, mindig így lesz.
Ezért nem kell vészharagot kongatni. Vagyunk elegen, erősödünk, készülődünk, ismerjük egymást, hálózatot építettünk, nem érhet meglepetés bennünket. Ha eljön az idő, itt leszünk. Vacak hír ellenségeinknek, de itt is maradunk. A magyar nép, a magyar nemzet újrakezdi, ahogyan mindig is újrakezdte.
Mindebből az is következik, hogy túlságosan sokat nem érdemes bíbelődni átmeneti gondolatokkal, átmeneti emberekkel, átmeneti helyzetekkel. A lényegre kell összpontosítani. Az pedig nem más, mint a hagyományos értékek, a hagyományos életforma. A magyar vidék, a család, a rokonság, a baráti kör, a kitartó munka, a szellemi tájékozódás, a fizikai erő, a jóra való törekvés, a tevékeny élet.
Csakis így szabad, lehet, kell élni, és akkor másnap nem tudják bevenni a sáncainkat.
(Szentesi Zöldi László, 888.hu)
