in ,

Szánthó Miklós bemutatta az öt libernyákságot! Íme!

„SZÉLESEBB A VÁLLNÁL AZ ARC”

Igen, az alcímben foglalt tétel igaz korunk libernyákjaira. A „szabad szellemű” dekadencia olyan merészséggel, rettentő akusztikával és információs architektúrával reklámozza önmagát, hogy az ember hajlamos elhinni sejtetéseit, így lassacskán tényleg a vacak lesz a mérvadó. Ha azonban lemossuk róluk a púdert, a dögös hip-hop banda helyett frusztrált igazságharcosokat kapunk, akik intoleráns toleranciát hirdetnek. Elrettentő példaként álljon itt öt libernyákság.

A transzcendentalitás tagadása. „A bajok gyökerét ott találjuk meg, ahol és amikor ki merték mondani az Isten tagadását, s a bajok ott és akkor váltak zülléssé, az emberiség vesztébe rohanásává, ahol és amikor intézményesítették Isten tagadását.” (Koszorús Ferenc) Annak tudomásulvétele és tisztelete, hogy létezik egy „e világon túli”, akit sorsunk uraként és Teremtőként elfogadunk, nemcsak azt jelenti, hogy tudjuk: létezik élet a halál után és a mennyországot nem e Földön kell keresni vagy létrehozni, hanem azt is, hogy elfogadjuk: van valaki felettünk, akit követünk, akinek parancsát kötelező és örök érvényűnek tekintjük, aki meghatározza, mi a jó és a rossz – hogy az élet alapvetően egy alá-fölé rendeltségi viszonyt feltételez és tisztel. A liberalizmus az egyén szabadságeszményének nevében azonban elutasítja az ilyen típusú hierarchikus viszonyrendszereket. És a nálunk feljebbvaló szavának elutasításával elutasítja azt is, hogy rajtunk kívül bárki megmondhatja vagy bármilyen mérce (bölcsesség) tételezheti, mi a helyes és mi a helytelen. Ahogy azonban hit nélkül nincs megváltás, úgy tekintélytisztelet és igaz mércék nélkül sem létezhet rend, biztonság és boldogság.

Az egyenlőség abszolutizálása. A liberális alapfelfogás az individuális szabadságképből és a mindenség viszonylagossá tételéből kiindulva azt is állítja, hogy valamennyi értékkánon, kulturális-társadalmi magatartási minta egyenlő. Nem tehetünk különbséget semmi között, ugyanis az értékmentes semlegesség követelménye ezt állítja elénk. Hiszen a tekintély tiszteletét, a hierarchikus értékrendszereket megtagadtuk, akkor pedig mégis mi alapján mondhatja meg bárki is, hogy mi a jó és mi a rossz? A békesség oltárán feláldozzuk az igazságot, a (politikai) korrektségén pedig az őszinteséget – hiszen akkor is el kell fogadnunk a másik véleményét (akár a közjó rovására), ha morálisan egyébként nekünk van igazunk, mert minden helyzetben érzékenynek kell lennünk a másik helyzetére, szubjektív valójára. Az istenképtől fosztott egalitarianizmus bűne, hogy szekuláris jellegéből kifolyólag kizárja a Teremtés tudomásulvételét, ezáltal az ősbűn paradigmáját: az ember ugyanis pontosan „ősbűnös” természetéből fakadóan hibás, gyarló alkat. A különböző hibák, különböző gyarlóságok pedig természetes egyformátlanságokat és egyenlőtlenségeket szülnek, de ez így van jól, mert valójában ez a világ rendje. A liberálisokat éppen ez frusztrálja, mert szerintük nem ilyennek kellene lennie – ezért akár erőszakkal, akár társadalmi mérnökösködéssel, de saját képükre akarják formálni a világot.

Az azonnali vágykielégítés igénye. Az „élj, ahogy neked tetszik!” sugalmazása a társadalmi kapcsolatokban, de a jogok területén is azt mondja: bárkinek bármilyen igénye, vágya van, azt most és azonnal ki kell elégítenie – illetve joga van arra, hogy azt kikényszeríttesse, kielégíttesse. Ez a szabadságvágy tehát már nem a boldogság keresését, hanem a boldogsághoz való jogot jelenti, elvetve a bölcsesség és nyugodt szemlélődés önmérsékletre vonatkozó tételét. Azt mondja, hogy a vágyak azonnali kiszolgálásának lehetősége jelenti az igazi szabadságot, miközben valójában a közösségi emberi lét alapvető eleme az önfegyelmezésre való képesség – hiszen igazából nem az egymás iránti túlmisztifikált érzékenységgel, hanem az önkorlátozás révén tudunk együtt létezni másokkal. A vágykielégítési kényszer azonban egy soha véget nem érő expedíció, a forgatagban ugyanis az aktuálisan elértet mindig meg kell haladni. Mert a liberálisok szerint a világ kifejezetten és minden értelemben halad, a múltnál és a jelennél mindig valami fejlettebbnek kell(ene) jönnie – a helyzet azonban az, hogy a modern társadalom csak két dologban előzi meg a korábbiakat: közönségesség és technika terén.

A történelem tagadása. A démonizálás abból fakad, hogy a progresszió szemében a múlt mint olyan: bűnös valami. Egy szörnyű, a progressziótól visszahúzó dolog, melyet terheltsége miatt el kell felejteni, a történelemtől meg kell szabadulni. A modernségben a régmúlt tudása amúgy is elavultnak számít, mert a „mi korunk” haladóbb a korábbiaknál. „Különbnek kell lennünk őseinknél” – ezért a mi mai tudásunkból kell kiindulni és ítélni, nem az előttünk felnőtt generációk tapasztalataiból. A történelemnek eszerint azért is van vége, mert a liberális elhiszi, hogy jelen korunk minden eddigi korok „legjobbika”, a hagyományban gyökerező ódivatú eszményeknek pedig sírba kell szállniuk. Kiváltképp igaz a fenti megközelítés a laikus értelmiség apostolaira, akik az eddigi nyugati történelmet a bűn forrásaként kezelik, melynek meg kell törnie más kultúrák érzékenységén: a történelem tagadásán keresztül ekképpen persze saját magunk identitását is elpárologtatjuk. Ez a progresszió szerint hasznos dolog, mert a múlt előítéletei gúzsba kötik a krea­tivitást, a tapasztalatra és a megtörténtre alapuló bölcsesség nem enged kellő teret a „szárnyaló gondolatoknak”. Csakhogy éppen a történelem jobb olvasása döbbent rá minket nap mint nap, hogy „amit nagyszüleink mondtak, az igaz”. A folyó politikai viták pontosan arra mutatnak rá, hogy a történelem végének van igazából vége, hogy a múlt nagyon is itt van velünk, és hogy az identitáskérdésekre csak a múltba visszanyúlva tudunk válaszokat adni.

Az Ész fetisizálása. A progresszió semleges igazságnak beállított igaztalan narratívájában mindennek mércéje az Ész, a ráció hatalma. Ezen gondolkodásmód lehántja az emberről azt, ami emberi, és őt a „racionalitásra redukálja”. Úgy tételezi, hogy az ember van annyira „isteni”, hogy eszével minden társadalmi és lelki-morális problémát fel tud oldani. Mindennek a legmélyén egy olyan tudáskép van, mely szerint „ha baj van, azt úgy lehet orvosolni, hogy felvilágosítjuk az embert: még több információt, még több tudást adunk”. A társadalom boncnokai így azzal kritizálják a konzervatív habitust, hogy az „az ész lekicsinylése, az intuíció kritikátlan dicsőítése, a társadalmi-történelmi haladás elutasítása és mítoszok alkotása”. De ez így van! Az ember ugyanis irracionális lény, akit leginkább a közösségi tudás, az áthagyományozott társadalmi tapasztalat, az előítéletek, az érzelmek motiválnak teremtése óta. Az Ész hatalmán alapuló paradigma ezért nem képes átfogni az emberi tudatot, és általában „kapitulál a konkrét élethelyzetek előtt”. (Ebből tanulságként számukra persze nem az önrevízió, hanem a másik, illetve a világ megváltoztatásának univerzális igénye áll.) Bár a progresszió élet- és valóságidegensége a fentieket áttekintve azért igencsak szembeötlő, sokszor pusztán jóllakott csönd övezi nyomulását. Sokan pusztán vállat rándítanak, és az újabb és durvább tendenciákat csak megkorosodott kamaszok múló hevületének tekintik. Pedig nem az, hanem ingerküszöbünk tendenciózus kitolása, a libernyákizmus felturbózott társadalmasítása. Mi azonban nem érzékenyülhetünk tovább: ez egy csúszós lejtő, és csak a saját sírunk felé tudnánk hátrálni. Amit pedig ugyebár nem igazán szeretnénk.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

 

(Szánthó Miklós, magyarnemzet.hu)

 

 

Oszd meg másokkal is!

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Mi csak egy kávét kérünk! Teljesen összeomlott a baloldali összefogás: Gyurcsányék hamisított hangfelvétellel támadtak a Momentumra

Te is fiam, libernyák? Mellár, a volt KSH potentát szerint a KSH most hazudik! Hát persze!