in ,

Már mindenki Jakab Péteren röhög – Bayer Zsolt megsemmisítő írása Jakab Péterről

Péter balladája

– Az az igazság, hogy a népek hálátlanok… – kezdte a dohogást Péter.

– Mert hát hosszú évek óta már, hogy reggelenként én dobom fel a vizesnyolcasokat a fűszeres boltja elé az aszfaltra, amiért cserébe kapok tőle egy kiskörtét, az Áldomás nevű, „körteízű szeszesital”-félét, 32 fokos, bár lehet, hogy ez most mellékes, de én szeretem. Szóval hívhatnának engem a „vizesnyolcas Péternek”, de nem, ezeknek nem jut eszükbe ilyesmi. Aztán hosszú évek óta ott ülök szombatonként a kocsmában, a kártyaasztalnál, a fiúk hetente kisorsolnak, hogy melyikük mellett ülhetek, mert azt mondják, mindig a leghülyébb hoz szerencsét. Szóval lehetnék én a „kibic Péter” is, de nem… bezzeg csak egyszer, egyetlenegyszer kapják rajta az embert a kecskével, és máris kész a csúfnév!

Így lettem én a kecskeb…szó Péter. Nem valami jó név, tudom, de hát, mondom, a népek hálátlanok.

Nem is volt nekem semmi örömöm, egészen addig, ameddig meg nem jött a Gábor. De megjött végre, és úgy volt, hogy lesz belőlem is végre valaki.

A Gábor azt mondta, hogy mi, csak mi vagyunk a fontosak. A kisemberek, az egyszerű emberek, s hogy mi leszünk majd a minden, nem a zsidók. Ezen egy kicsit el kellett töprengenem, ugyanis magam is zsidó vagyok, és addigi életem nem igazolta vissza azt a tételt, hogy én lennék a minden, de sokáig nem volt időm töprengeni, mert a Gábortól kaptunk egyenruhát.

Egyenruha!

Drága jó Istenkém, egész életemben egyenruhára vágytam! De hiába jelentkeztem tiszthelyettesnek, először azért röhögtek ki, mert nem tudtam felmászni a kötélre, utána pedig az IQ-tesztem lett „a minimálisan elvárhatónál alacsonyabb”, így aztán nem vettek fel. Akkor vasutasnak jelentkeztem – az egyenruha végett! –, krampácsolónak fel is vettek, de kiderült, hogy a hosszú nyelű kalapács túl bonyolult műszer számomra, ezért onnan is kirúgtak. És akkor megérkezett a Gábor. Kaptunk egyenruhát, oroszlános mellényt, hej, mennyivel másképpen érzi magát abban az ember! Meg piros-fehér csíkos nyakravalót, mindig is a Honvédnek szurkoltam, de mondták, hogy az Árpád-sáv, na, attól lettem igazán csak büszke magamra, nézem is most a színművészetiseket, ők is árpádsávos útlezáró szalagokat tekernek magukra, de őket nem cseszegetik miatta, mint bennünket annak idején. De a Gábor mondta előre, hogy cseszegetni fognak, persze a zsidók, mert minden az övék (ezen megint el kellett gondolkodnom), de már nem sokáig, mert mi mostantól gárdisták vagyunk, és úgy kell köszönnünk egymásnak, hogy „adjon az Isten!”, mire a másik úgy felel, hogy „szebb jövőt!”, és ezt kiabálva kell mondani, hej, édes jó istenkém, milyen férfiasan hangzott az, ahogy ordítoztuk ezt egymásnak az oroszlános mellényben, meg aztán kimehettünk a cigánysorra is, ott is ordítozhattunk, mindig a 300 jutott eszembe közben, amikor a spártaiak azt kiabálják háromszor, hogy „ua! ua! ua!”, és rettenthetetlenül néznek közben, hát én mindig olyan spártai szerettem volna lenni, de csak a púpos lehettem, de mit számít, hiszen már volt egyenruhám…

Aztán a Gábor egy szép napon elment a Spinoza Házba, aztán visszajött közénk, és mondta, hogy teljesen másképpen lesz minden, nincsen többé egyenruhánk, helyette mindenkinek egyforma szakállkát kell növesztenie, és mostantól közeledünk a Gyurcsányék meg a zsidók felé, mert az eddigi irány hibás volt, és ha így maradunk, akkor egész életünkben csak azt ordibálhatjuk hülyén, hogy „adjon az isten!”, válaszul meg azt, hogy „szebb jövőt!”, pedig a szebb jövő a Gyurcsányék irányában van, én nem nagyon értettem, mi is történik valójában, de a Gábor behívott magához, csak engemet, egyedül, és azt mondta, hogy mostantól eljött az én időm, mert most a púposokra van szükség, az Ephialtészek ideje jött el (akkor nagyon megijedtem, mert nem gondoltam, hogy ezt a nevet meg fogom tudni jegyezni), de a Gábor megnyugtatott, nem kell megjegyeznem semmit sem, hanem mindent el kell felejtenem, és most mi jövünk, akiknek a lelke befelé kunkorodik, és akiknek a legkifejezéstelenebb, legostobább, apró kis disznószemük van, és akkor megnyugodtam, és elhittem, hogy tényleg mi jövünk…

Azóta bejárok a Parlamentbe a többiekkel. Van egyforma szakállkánk, egyforma, kifejezéstelen és ostoba és aprócska disznószemünk, és minden héten azzal vagyunk megbízva, hogy a lehető legnagyobb durvaságokat kiabáljuk a miniszterelnök felé, nekem pedig külön szólnak, hogy időnként vigyek be tésztát, meg krumplit, meg miegyebet, szerencsére nem nekem kell fizetni, így szívesen teszem, arról nem is beszélve, hogy amíg durvaságokat meg hülyeségeket kiabálok és krumpliszsákokat meg tésztászacskókat mutogatok, addig mindig engem vesz a kamera, és már sokkal többen ismernek, mint azelőtt, amikor én csak a kecskeb…szó Péter voltam, mostanában, ha hazamegyek, mindenki kiabál az utcán, hogy „de nagy f…sz vagy te kecskeb…szó Péter!”, és én tudom, hogy komolyan gondolják, és azt is, hogy most már végre tényleg én is vagyok valaki…

 

 

(Bayer Zsolt, magyarnemzet.hu)

 

 

Oszd meg a barátaiddal is!

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Október 23 a koronavírus árnyékában

Brutális propagandakiadvány a főpolgármestertől – Itt a válaszunk – Videó