Legyőzhetetlenül

A magyar történelem tele van szomorú évfordulóval, gyászdátummal. Hosszan lehetne sorolni a muhi és a mohácsi csatavesztéstől a világosi fegyverletételig. Ilyen október 6-a, az aradi vértanúk emléknapja, már­cius 19-e, az 1944-es német megszállás napja, s ilyen végzetes dátum november 4-e is, amikor a szovjet hadsereg, felrúgva minden előzetes ígéretét, foglyul ejtette a törvényes magyar kormány delegációját Tökölön, s a világ legnagyobb hadseregével megindította mindent elsöprő offenzíváját a körülkerített főváros elfoglalására.

Évtizedekig szigorúan tilos volt emlékezni a magyar forradalom és szabadságharc hit- és szószegő leverésé­ről, vérbe fojtásáról és az utána következő kegyetlen kádári megtorlásról, ami nemcsak akasztásokban, súlyos börtönbüntetésekben, emberi egzisztenciák, családok tönkretételében nyilvánult meg, hanem a reakciósnak bélyegzett, engedetlennek bizonyult nép folyamatos terror alatt tartásában, módszeres üldözésében. Abban, hogy mindenki az életével, de legalábbis az állásával, szabadságával játszott, aki meg merte mondani, le merte írni az igazságot 1956 hőseiről.

A rendszerváltás idején mindenki azt hitte, hogy a történelem legtisztább forradalmának emléke végre méltó helyére kerül. Ez azonban csupán felemás módon valósult meg, mivel az igazságtételt áltudományos jogászkodással elszabotálták, megakadályozták, így a bűnösök, a megszálló szovjet csapatokkal kollaboráló, saját hazájuk ellen forduló kommunista vezetők még szimbolikusan sem nyerhették el méltó büntetésüket.

Nekik és mai utódaiknak az lett a kínszenvedésük, hogy tehetetlenül kénytelenek elviselni, nézni az ország fejlődését, gazdasági sike­reit. Pedig mindezt annak ellenére érte el a magyar lakosság, hogy az álbaloldal továbbra is a pártállam levitézlett csődkultúráját, a külső érdekek maximális, gerinctelen kiszolgálását vitte tovább, míg hatalomban volt, s vinné tovább ma is, ha lenne erre módja.

November 4-én tehát mégsem győzhettek le bennünket véglegesen a külső és belső megszálló csapatok, ez évről évre egyre nyilvánvalóbb. Vagyis mégsem hangozhatott el ismét vert hadaink csonthalmain győzedelmi ének. Ahogy Boross Péter volt miniszterelnök fogalmazott egy lapunknak írott esszéjében: a magyarok nem tudják feladni. Sokatmondó, hogy éppen a megtorlás, az úgynevezett kádári konszolidáció éveiben lett igazán népszerű nálunk Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című műve, amelyben elhangzik: az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Minket sem lehetett.

De az sem véletlen, hogy a rendszerváltás utáni első szabadon választott magyar miniszterelnöknek, Antall Józsefnek a forradalom leverése utáni mondását – „Most alámerülök és kibekkelem őket” – annyian érezték magukénak, a túlélésre történelmileg kiképzett magyar emberek hozzáállását kifejezőnek. Hogy csak azért is kifogunk rajtuk.

Az 1956. november 4-ét megelőző, normalizálódó napokban az emlékezők szerint azt sulykolták a pártpropagandisták: nem igaz, hogy Budapestet körülvette az orosz haderő – s mindenkit lehurrogtak, aki az ellenkezőjét állította. Majd ugyanezek gúnyolódtak azokon, akik hittek nekik. Azokat pedig, akik nem tettek hűségesküt, listázták, kirekesztették, büntették.

Ma ugyanígy azt hallani ideológiai és vagyoni örököseik­től: nincs semmilyen terv, nincs veszély, nincs kvóta, nincs még migráció sem, nemhogy terrorfenyegetettség. Ne legyen kétségünk: most is ők lennének az elsők, akik jót mulatnának azokon a naivakon, akik elhiszik, amit hazudnak. Ha viszont november negyedike után nem dőlt be és tört meg még a fenyegetések hatására sem a nemzet, erre ma még kevesebb esély mutatkozik.