– A magyar középosztály krónikásaként ismerik, viszont nemrég jelent meg az új, második világháborús novelláskötete (Kötter Tamás: Férfiak fegyverben). Hogyhogy katonatörténetekre vágyott?
– Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nagyon rendes, normális, fiús gyerekkorom volt, és nem azért, mert nem vertek a szüleim, hanem mert fiúként nőhettem fel: igen, katonást játszottunk, és igen, persze mindig a magyarok voltak a jók, és ezért (is) ők győztek! Aztán ez a kisfiú felnőtt, belépett a felnőttek világába, ahol kénytelen volt megismerni a munka és az adófizetés terhét, a hivatalok packázásait, az árulást, a könyöklést, de megismerte a szerelmet és a barátságot is. És ez a felnőtt ügyvéd lett, aztán írni kezdett, és író vált belőle. Arról írt, amit igazán ismert, az „embertelen szervezetekben robotoló rabok”, a középosztály neurózisáról, vágyaikról, reményeikről, fájdalmaikról. De a gyerek, aki egykor voltam, bennem él, szinte minden nap beszélek vele. És ezt a gyereket mindig is érdekelte a történelem. Szóval nekiállt újra „játszani”. A másik ok, ami miatt ez a kötet megszületett, egy levél volt. Nagyapám parancsnoka igen bajtársias hangvételű levélben írta meg nagyanyámnak a férje eltűnését.
A főhadnagy nagyapámat „az üteg lelkének” nevezi. „Az üteg lelke” – mennyi minden van ebben a két egyszerű szóban: szeretet, bajtársiasság, tisztelet és elismerés.
A levél tartalma nem korlátozódik puszta tényközlésre, hanem hosszú oldalakon át, saját és szemtanúk beszámolójából merítve leírja nagyapám utolsó ütközetét: hogyan fedezte egyetlen páncéltörő ágyúval és egy maroknyi honvéd tüzérrel az egység visszavonulását az orosz tankokkal szemben. „Hős lelke velünk marad”, ezzel zárta a sorait. Érzik?! Micsoda tisztelet és mennyi remény ebben a négy szóban is!
– A kommunizmusban, de újabban sem így ábrázolják a második világháborús katonákat. Inkább kicsinyítik katonai és emberi érdemeiket is.
– Bevallom, amikor a levél végére értem, egyszerre borzongtam és sírtam. És akkor lett végleg elegem azokból a magyar honvédekről szóló hamis narratívákból, amelyeket 1945-től majdnem napjainkig belénk sulykoltak. Vegye mindenki tudomásul, hogy nem, nem voltak gyávák! Nem, nem ostoba tisztek irányították őket, és igen, helyzetükhöz, lehetőségeikhez képest mindig bátran helyt álltak, teljesítették az esküjüket. Ennek ellenére azért igyekeztem árnyaltan írni róluk.
A deheroizálást zsigerből elvetem, de művi pátosz sem uralja a történeteket.
Ezek férfiak, méghozzá fegyverben, akik túl akarnak élni. A lélek nem vész el soha, a főhadnagy utalt is rá, hogy „hős lelke mindig velünk marad”. Ennek hatására írtam egy novellát, a többi ebből következett.
– Sokszor felvetik, hogy „rossz oldalon” harcoltak, miért nem tagadták meg a parancsot, miért nem futottak el, amivel mintha eleve megvonnák tőlük a hősiesség lehetőségét.
– Egy katona csak a kötelességét teljesítheti, nem tehet mást. A parancs megfellebbezhetetlen, bírálata tilos. A hadsereg sohasem volt bázisdemokrácia, sem akkor, sem korábban. Teljesíteniük kellett az állammal szembeni kötelességüket. És különben is, miért ne lehettek volna hűségesek a Magyar Királysághoz? Az ország megmaradt, nem dúlták polgárháborúk, nem feszítették belső, óriási feszültségek, nem őrjöngtek az utcán az emberek. Mindenki fél a háborúban – ez a memoárokból kiderül. De van egy pillanat, amikor felül tudsz emelkedni a félelmeden, és vezetni tudod az embereidet, hitet adsz nekik, hogy életben maradjanak. A katona első gondolata az életben maradás, minden más utána jön.
Voltak, akik úrrá tudtak lenni a félelmükön, hazavezették a szétvert II. hadsereget a Don-kanyarból, hogy ne kerüljenek orosz fogságba.
Ők igazi hősök voltak! Előttük igenis kell tisztelegnünk.
– Egán Iván Pál 17 évesen halt hősi halált, miközben a magyar páncéltörők tüzét irányította. Nemrég elvitatták tőle a hősi jelzőt, mondván, hogy áldozat.
– Ezek nem becsapott emberek voltak, ne essünk abba a csapdába, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti történeteket, emberi attitűdöket a XXI. századi emberjogi fundamentalizmus és az önzés kultúrájának szempontjából vizsgáljuk meg. El kell olvasni Galántai Ervin naplóját, aki Kőszegről szintén beszökött Budapestre, beállt a Vannay-zászlóaljba, végigküzdötte az egész ostromot, életben maradt, és sikerült elmenekülnie Amerikába. Inkább azt vizsgáljuk meg, hogy mi vette rá ezeket az embereket arra, hogy visszaszökjenek Budapestre és vállalják a reménytelen harcot? Nem voltak ostobák vagy tájékozatlanabbak, mint mi a saját korukban. Ne vitassuk el tőlük, hogy megvolt a józan eszük.
Hittek valamiben és az eszményeikért képesek voltak harcolni, meghalni és ölni is.
– Látta a Természetes fény című új második világháborús filmet?
– Nem láttam, de azok alapján, amit olvastam róla, világos, hogy a Kádár-rendszerben megalkotott katonaképek reprodukciója, semmi több.
– Az örmény–azeri konfliktus idején hosszú sorok álltak mindkét ország toborzóirodái előtt. Fiatal és középkorú férfiak önként jelentkeztek harcolni. Európában, Magyarországon hasonló helyzetben látnánk ilyet?
– Szerintem lennének sorok a toborzóirodák előtt. Európa többi részéről, főleg a nyugati részéről nem tudok nyilatkozni, rossz sztereotípia kezd elterjedni, miszerint totálisan feladták magukat, úrrá lett rajtuk egyfajta kulturális fáradtság. Kelet-Közép-Európát nagyszerű népek lakják, ha néha nem is értik meg egymást, és ebben nagy szerepet játszott a Nyugat állandó uszítása.
Én különösen nagyra tartom a saját népemet, mert elsősorban magyar vagyok, másodsorban magyar, harmadsorban magyar, negyedsorban európai, a többi pedig nem érdekel, és soha nem is fog.
Tőlem azt csinálnak a törzsek Afrikában, amit csak akarnak, és az Egyesült Államok összes női sportversenyén indulhatnak férfiak, ez az ő problémájuk, én nem kérek belőle, csak ne importálják ide.
– Rajtunk nem lett úrrá ez a kulturális fáradtság?
– Még nem. Talán abból fakad a Kelet és Nyugat közötti konfliktus, hogy mi még megéljük az élet tragikumát. Douglas Murray írta, hogy a török megjelenése óta a közép-kelet-európai népeknek állandóan veszélyben volt a szuverenitásuk – megjegyzem, előtte is.
Az élet tragikus voltát sokkal jobban megéljük, nem lett úrrá rajtunk az önfeladás.
– De az önfeladásért cserébe megkapják a jólétet. Jó üzlet?
– Egyszerűbb választani a gondok nélküli jó életet, melyben nem kell foglalkozni semminemű problémával. A nyugati értelmiség dekonstruálta a filozófiát, a politikát, a családot, mindent – csakhogy nem alkotott semmit helyette. A Nyugat mégis pökhendien azt kéri tőlünk, hogy mindent fogadjunk el tőle, tegyük magunkévá az értékeit, de ő semmilyen értékünket vagy tapasztaltunkat nem hajlandó átvenni, de még meghallgatni sem. Mára már csak egy nagyon felületes elbeszélésmódja maradt Nyugat-Európának. Már lemondott arról, hogy keresse az igazságot és feltárja a valóságot, helyette az az eszménye, hogy az eszmények nem jók már, az a bizonyossága, hogy semmi sem bizonyos, mindenben állandóan kételkedni kell.
– Így egy ember is nehezen boldogul, hát még egy társadalom.
– Amikor ezt kritizáljuk, az arcunkba vágják, hogy a haldokló Nyugat milyen gyönyörű, a Nyugat valódi értékeit őrző Közép-Kelet-Európa pedig mennyire lepusztult. Kétségtelenül van ebben gazdasági igazság, hiszen ötszáz éves előnyük származik a gyarmatosítások korában felhalmozott szellemi és anyagi vagyonból, nekik nem kellett erőforrásaikat az iszlám invázió ellen fordítaniuk. Leginkább a kulturális dolgokban érzékelhető ez a kiüresedés: már nem tudnak mit mondani a társadalmaiknak, nincsenek eszményeik, mivel sokszor csalódtak bennük, ezért arra jutottak, hogy inkább ne is legyenek.
Az egyetlen eszményük és céljuk a fogyasztói társadalom működtetése.
Csakhogy ezt addig lehet fenntartani, amíg a fogyasztást fenn lehet tartani, leginkább olcsó munkaerő bevándoroltatásával.
– Egyre gyakrabban megszólal politikai, közéleti témákban. Mi sarkallt arra egy sikeres ügyvédet, írót, hogy beszálljon a mindennapi iszapbirkózásba?
– A motivációm sokáig egyetlenegy ember volt: Gyurcsány Ferenc. Egyszerűen nem akartam, nem bírtam belenyugodni abba, hogy ez az ember – Fekete-Győr András szavait idézve – „elhasznált politikustársaival” együtt visszajöhet a hatalomba. Gyurcsány Ferenc még egyszer nem szólhat bele, nem alakíthatja annak az emberi közösségnek a sorsát, amely határok nélkül magyarnak vallja magát. Olyan katasztrofális volt az ő kormányzása lelki, szellemi, erkölcsi és gazdasági értelemben, hogy ezt vétek még egyszer megkockáztatni.
– A legtöbbet mégis a Momentumot „üti”.
– Azért, mert cinizmusban, aljasságban, szervilizmusban, ürességben még a DK-n is túl tesznek. Ők egy nemzetközi hálózat részei, nemzetközi érdekeket szolgának. Gyanús nemzetközi hátterük van, Macron kijelentései sokatmondók, ahogy az is, hogy az olimpia megfúrása után Franciaország nyerte el a rendezés jogát.
A Momentumot a tudatipar emelte fel, ők reprezentálják itthon az új európai baloldalt, a „cool” életérzést.
A DK-ban legalább megvan az a „báj”, hogy a Gyurcsány Ferenc nevű magánszemély egyéni politikai ambícióját képviselik. Ez az ő hatalmi vágya, személyes projektje, ha innen kilépne, akkor a DK-nak is vége lenne. A hatalom csak eszköz, hogy irányt adjunk egy emberi közösségnek, nem pedig cél. De az ellenzék a hatalmat csak célnak tekinti.
– Mit mondana egy fiatalnak, aki a Momentumra tervez szavazni?
– Azt, hogy tanulmányozza a történelmet, nézzen utána mit okozott a baloldal ennek az országnak. A nyugati neomarxista vonulat sehova sem vezet, a Momentumnak egyetlen magyar földről, magyar kútfőből származó gondolata sincsen, mindig nyugati recepteket próbálnak alkalmazni, összeollózzák a programjukat. Magyar jelölttel szemben kampányoltak Erdélyben, az ukrán nyelvtörvényt nem kifogásolták, a kárpátaljai magyarok diszkriminálását lenyelték, mert nekik fontosabb az Ukrajna néven futó amerikai bábállam NATO-tagsága (vagyis az Egyesült Államok érdeke), mint a kárpátaljai magyarság sorsa.
– Jogászként mit szól a Momentum programjához? Újságírókat tiltanának el a munkájuktól, vészbíróságot tartanának.
– Amikor kihirdették a programjukat, egészen megrémültem mint jogász és magánember.
Egy korrekt kis 1970-es évekbeli, közép-amerikai katonai puccsnak minden lényeges elemét felsorolták: repterek megszállása, azonnali letartóztatások, Felcsútra telepített vészbíróság.Már csak az a kérdésem, hogy mikor fogják ácsolni a guillotine-okat, ha már a francia kapcsolatnál tartunk.
Ehhez a jog teljes megkerülésére lenne szükségük – és erőszakos hatalomátvételre. A legjobban az fáj, hogy azok a középosztálybeli sorstársaim kezdtek el a Momentumra szavazni, akiket a Fidesz emelt fel az elmúlt tíz év alatt. Vegye tudomásul mindenki, hogy 2010-ben ez az ország erkölcsileg, szellemileg, lelkileg lezüllött, gazdaságilag pedig centikre voltunk a görög összeomlástól és attól, hogy szuperstruktúrák, nemzetközi pénzügyi intézetek vegyék át az irányítást, így gazdasági bábállammá váljunk. Az Orbán-kormány ezt megakadályozta. Egy jól működő országot hozott létre a koronavírus-járványig.
– Miért fordult el ez a réteg Orbántól? A jólét feledtet?
– Feledtet. Azt az érzést kelti, hogy „nekem minden eleve jár”, egyébként is „mindent magamnak köszönhetek”.
Az ellenzék és a nyugat-európai elit metatémákkal támadja az Orbán-kormányt. Ezek a középosztálybeli laptop-kapitalisták is elkezdtek metatémák iránt érdeklődni – fontosnak tartják a zöldforradalmat, a zöldkapitalizmust vagy éppen a jogállamiságot.
De ha megkérdezném bármelyiküket, nem tudnák megmondani, hogy az micsoda, ahogy egyetlen jogtudós sem tudná kifejteni. Ezek teljesítményelvű emberek, akik főleg a jobb fővárosi kerületekben és a kertvárosokban élnek. Állandóan értékelik magukat, a vállalatukat, csak a 2002 és 2010 közötti időszakot nem hajlandók valósan értékelni, ahogy a 2010 és 2022 közötti időszakot sem. Abban viszont hisznek, hogy ha Paksot lekapcsoljuk, a nap- meg a szélenergiával biztosíthatjuk az áramellátást. Csak akkor lehet, hogy nem fognak tudni Netflixet nézni. Vagy választaniuk kell a Netflix és a porszívózás között, mint a svédeknek.
– A jólétnél maradva: a lezárások előtt az IKEA-nál kígyóztak az embersorok. Ez mit árul el a társadalmunkról?
– Azt, hogy nem tudunk mit kezdeni az időnkkel. A modern ember magára maradt az idővel, és rettenetesen unatkozik, az unalmat pillanatokkal űzi el. Hogyha igazak a kiégésről szóló könyvek, amiről már könyvtárnyi irodalmat írtak, hogyha a civilizációt alkotó egyének elfáradtak, kiégtek, akkor nem lehet, hogy az egész civilizációnk elfáradt?
– Sokan abban bíznak, hogy eljön egy kritikus pont, ami után minden visszatér a „normális” történelmi kerékvágásba.
– Csakhogy szerintem nincs billenőpont, nem jön el a „na, ezt most már megelégeltük, ezentúl mindent másképp kell csinálunk” pillanata. Amíg a fogyasztói társadalom a fogyasztást garantálni tudja a jövedelemmel rendelkezőknek, a széles középosztálybeli rétegeknek – addig miért kockáztatnának? A nagytőke és a kulturális elit szövetsége erős nyomás alatt tartja a társadalmakat.
A status quót fenntartó tudatipar pedig perceken belül diszkvalifikálhat minden egyént, aki ezzel szembeszegülne: kikapcsol, lekapcsol, eltilt.
A helyzet pedig egyre fokozódik. Gondoljunk csak bele, hogy az egyik legnagyobb francia pártnak, a Nemzeti Tömörülésnek nem nyitnak országos bankszámlát Franciaországban, és ha ennek a pártnak vagy a tagja, akkor nem tölthetsz be vezető állást. A szavazóik jelentős részének rejtőzködnie kell. Hát nem őrület?!
– A francia kapcsolatnál maradva: három francia író vázolt fel lehetséges jövőforgatókönyveket. Jean Raspail, Michel Houellebecq és Laurent Obertone. Van más kiút?
– Végig kell menni ezen az úton, és amikor bekövetkezik a kataklizma – például a gótok elfoglalják Rómát – akkor egy új korszak kezdődik, amiből, lám, milyen jól jött ki Nyugat-Európa hosszú távon. Jean Raspail A szentek tábora című regénye váteszi jóslat volt. Az íróját kiközösítették, szociokulturális környezetben megszűnt létezni. Mégis minden folyamatot leírt már az 1970-es évek elején: az elit árulását, a média hazugságiparát, a sztárok képmutatását, a politikai rettegést, a társadalmi fáradtságot. Amikor a társadalom szétesik, jellemzően senki sem vállalja a felelősséget. Houellebecq Behódolásában a fehér férfit annyira kiherélték, kasztrálták, elnyomták és bűnbakká tették, hogy a főszereplő valami másban kereste a férfiasságát, és ezt az iszlámban találta meg. Ő arra figyelmeztet, hogy egy vallás megszűnte óriási űrt hagy maga után, és egy másik tölti be a helyét.
Laurent Obertone Gerillája inkább apokaliptikus, a kedvenc szereplőm benne Zoé.
Ő az összes létező kultúrbalos eszme híve, blogot ír, és az utolsó pillanatig hisz a sokszínű, vidám társadalomban, melyben az értékek egymás mellett élése adja meg az egységet. Megerőszakolják, rabszolgává teszik, de miután szembesül a valóság brutalitásával, még akkor sem hajlandó elhinni.
– Többek között Zoé okán azzal vádolták a Gerillát, hogy túl sztereotipek a karakterek.
– Az én női karaktereimet is sztereotipnak nevezték, de szerintem kicsit túlbonyolítjuk a dolgokat, hisz az emberek soha nem voltak és soha nem lesznek ennyire sokrétűek.
Szeretnénk azt hinni, hogy egyszerre van meg bennük a jó, a rossz, a szkepticizmus is, de az igazság az, hogy végtelenül egyszerűen gondolkodnak és a tudatipar olyan erősen formálja a gondolkodásukat, hogy lényegében sémákra szoktak rá, sémák szerint gondolkodnak.
Zoé is kitalált egy sémát, amit a tudatipar belevert az utolsó női magazintól kezdve az egyetemi professzorok dumájáig. Azon a prizmán keresztül látta a világot, és tudjuk jól, hogy a valóság és a vágyak találkozása az brutális.
– Úgy tudom, az új könyvén dolgozik. Visszatér a jelenbe?
– Igen, az új könyvem a sorozatfüggőségről szól, arról, hogyan hat ez az emberek személyiségére. De az IKEA, vasárnap kötetemmel ellentétben – melyben egy pici komédia vegyült a tragédiába – inkább egy pici tragédia lesz a komédiában.
– A sorozatfüggőség az új népbetegség?
– Abszolút.
A mai középosztály lényegében a Netflix-generációhoz tartozik.
A multiknál dolgozó középosztálybelieknek végtelenül unalmas az életük, keveset olvasnak, sorozatnézéssel ütik agyon az időt, főleg a járvány idején. Erről cserélnek eszmét, tapasztalatot. Nyilván karikírozom ezeket az embereket, de minden irodalmi mű szélsőséges. Ez egy létező probléma, sokan talán ezért nem látják át a sorsukat, nem tudják, hol a helyük a világban, és a hála számukra ismeretlen fogalom.
– Mi a legnagyobb gond a Netflix-jelenséggel?
– Az, hogy ideológiai propagandát csempésznek a sorozatokba. Ennek egyik legszélsőségesebb példája a történelem meghamisítása. Az egyik régi Bikini-dalban azt énekelték, hogy „keresztrejtvényfejtésből szereztem a műveltségemet” – nos, a mai nemzedékek a Netflixről és a HBO GO-ról kulturálódnak.
Olyan történelmet, kultúrát fognak tanulni, amit ott sugároznak, ha azt látják, hogy egy fekete viking király lehetett vagy hogy Boleyn Anna fekete volt, akkor ezt a nyilvánvaló baromságot, ostobaságot igazságként fogadják el.
Az ázsiai sorozatokban, a nagy kínai történelmi filmekben nem látok fehér embereket, és ez így is van jól, mert nem oda valók.
– Sokak szerint ez csak az integrációt segíti, mert a migránsok magukra ismernek a svéd, francia, holland, német történelemben.
– De amikor belenéz a tükörbe, akkor látni fogja, hogy ő mégis más. Soha nem lesz olyan, mert más az arcának a színe. Ez a valóság.
– Nemrég nyilatkozta, hogy szívesen látna magyar sorsfordulókról szóló filmeket. Melyikkel kellene kezdeni?
– Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy már készül egy Hunyadi-sorozat, Bán Mór kitűnő történelmi regényeiből. Tiszta szívből remélem, hogy színvonalas lesz, ugyanis nagy szükségünk van ezekre. De lehetne készíteni Szent István államalapításáról, Mátyás király uralkodásáról vagy az 1848–49-es szabadságharcról is, bármelyiket szívesen megnézném.
(Pataki Tamás, magyarnemzet.hu)
Oszd meg a barátaiddal is!
